Elválás
A tavaszi mező
gólyahírrel tele,
gyere, édes párom,
üljél az ölembe.
Hideg füstök töltik-csapolják
roppanó-sercegő tüdőlebenyem,
lomhán és konokul vesznek rá arra,
hogy megromlott emléked újraegyem.
Egyre közeledik az idő,
Mikor már nem láthatlak,
Hiába is kereslek,
Sehol sem talállak.
Reggel óta szomorkodtam miattad,
Hiszen csak dél körül sütött ki a nap,
Míg a felhők fent csipkévé fodrozódnak,
Lelkem ráncai bent lassan kisimulnak.
Varga Istvánné Kelemen Erzsébet
A meg nem született testvéremnek
Valahol sejtettem. Mindig velem voltál,
mostanra tudatosan is részemmé váltál.
Miért nem születtél meg?! Nem tudom.
Most érzem én, mennyire fáj! Nagyon!
Nyújtom feléd
két kezem
kétségbeesetten.
Nem mehetsz el!
Sétálnak. Az állomás már közel,
Irányítják egymást biztos kézzel.
Andalognak egymás mellett némán,
Taposnak egymás fekete árnyékán.
Volt egy lány, fiatal lelke áradó, szelíd folyó,
hullámot soha nem vetett, csak folyt csendesen.
Táplálták más, hűs, friss vizek, új hangot hozók,
figyelt, hallgatott, és csak mosolygott kedvesen.
Bús dalom csendben,
halkan szól,
szomorú szavakat
olvasok az arcodról.
Egyéjszakás kaland után - a nőnél
Hajam festem rézzel,
Most is érzem - nézel.
Kérdezz - én felelek,
Hívj - én megérkezek,
Szólj - én meghallgatlak,
Üvölts - én nem szidlak.
Ahogyan ti írtok: Tóth Albert
Nincs közöd hozzá!
Láthatóan erős csomók
szakadtak fel benne.
Meg ne próbáld:
tart-e, bírja-e,
mi lenne?
Itt van a tél, a hideg tél,
mindenki fázik, mindenki fél.
Fél a jövőtől, az ismeretlen sorstól,
mi pedig az eljövendő, fájó elválástól,
ha majd eljön a búcsúzás,
legyen az csak egy baráti kézfogás.