Életérzés
Ott élek, hol egymást ölelő bokor
fut kopott kerítésem lába alatt.
Fáradt lécek közt arany-szín lonc szalad;
ablakomban bíbor muskátli fodor.
Ott, hol tej-rügyeket ont a liliom.
Régen
Én még kútról hordtam a vizet,
nem gallont vettem, tízet.
Három hatvanért hoztam kenyeret,
s fillérekért kiflit, meleget.
Örökbe szédült életérzés matat lelkemen,
bár az álmok javítgatnak kedvemen,
csak a jót láttatják.
Gyalogoltam az égen, miközben száz arany szállt.
Zuhantam a szabadság peremén,
úgy elkapott a messzi vágy.
Biciklis cikázik sok kocsi között.
Elütik, mert őrangyala nem őrködött.
Voltam szelíd arcú gyermek,
ki kerülte a feltűnést,
ki mindig játszani akart,
de nem szerette a szereplést.
Tenger és az égbolt közt a csík
egyenes, a végtelenbe hív.
Ölelnivaló, kéksége mély,
lenyűgöző, a széle sekély.
nincsen semmi
amit mondjak
nincsen válasz
csak mi borzaszt
nincsen béke
nincsen szünet
nincs alázat
nincs feszület...
Műanyag szárnyakon
repül az életünk.
Kímélő ágyakon
cigivel ébredünk.
Van olyan, hogy szívből érzel,
máskor csak elgondolod.
Választanál, de az ésszel
furán mennek a dolgok.
Telihold fényútján
szállva messze, messze.
A létem túlpartján
álmot sző az este.
Mi is valójában a változás?
Rügyfakadás vagy a lombhullás?
Partot szaggató őrült tajték?
Egy kényelmes, de lakatlan hajlék?