Életérzés
Sodró bódulat...
Varázsos
Fény a napsütés,
Mindent életre serkent.
Szívre hat a késztetés,
Jő életérzés...
Mozgásból mozdulatlanságba...
Sodor az élet,
Megállíthatatlan vagy,
Ám érhet meglepetés.
Ma láttam az oktalan vak gyűlöletnek arcát:
Tekintete lángolt és szája mocskot fröcsögött.
Anyám szemében élt az élet,
pedig testét halta a halál,
gyűrött volt kezén a szeretet -
tótükör fodrain rám talál.
Körbenézek, embereket látok.
Embereket, csak porcelánból.
Legszívesebben menekülnék,
De olyan, mintha álmodnék.
Vagyok a költészet kivert kutyája,
Ki hiába vonyít, vagy morogva küzd,
Kinek hasztalanul csahol pofája,
Fenn kutyába sem veszik, csak a tetűk.
ha maga alá gyűr az élet,
visz, mint szél a levelet,
ha rád lépnek, vagy beléd rúgnak,
ott hagynak, mint szemetet,
ha azt látják, hogy gyenge vagy, mint
kivert kutya, kóbor eb,
egy világ omlott a fejedre,
önbizalmad tépett lett...
Kérdezi tőlem a nyár zivatarja, a lányos, a langyos
békehozó, hogy vágyom-e máshova szerte e Földön -
szállni a felhőn szem horizontján túlra, ha hangos
gépem az éj tenyerébe bebújt. Míg másfele töltöm
napjait évnek, s ritka, ha járom városom útját,
otthon a hely már mind, ami porral lepte cipőmet.
Magam vagyok magamnak,
Nem akarok neked megfelelni!
Nem vagy nekem, zavarhatsz,
De végleg el foglak felejteni.
villódzó fénycsóvaözön,
sugárban hányt öröm,
mind kint fekszenek a kövön,
kóros áhítattal bámulnak,
és a zenébe együtt részegednek bele,
velük tartok, kívánom, kapjanak el,
így belevetem magam a Dunába,
és semmit sem érzek...
Mint az eső a ködben,
mint templom nagyváros zajában,
tollpihe fehér tél havában,
az ember rá-rádöbben,
holnap-talányba mind belevész.
Lehet bármilyen hőség, forró meleg,
vagy utamban állhatnak jéghegyek,
a világ gondjai nem ijesztenek,
Te mindig velem vagy, bárhová megyek.
Keserűség ha eláraszt,
sóhajts mélyet, hosszút,
haraggal kövezett sztráda
mindenképpen rossz út.
A kapcsolatról... hétköznapi pszichológia.
Volt... elmúlt a varázs,
Most szúr... mint fészkéből kivert darázs.