Életérzés
Emberforma mint én, de már-már éteri.
Ámbár ki megerősíthetné, nem leli.
Főleg, hogy Ön mindenképp erre vágyna.
Így hiú ábránd s tévedés ez álma.
Élni: mily keserv,
mily fájdalmas,
súlyos kereszt.
Elindult a szarkaláb,
egyet-kettőt lépett
szeme körül az arcán
mutatott sok évet.
Könnyes szemmel...
Az életem utcáit gázolom,
Nem számít, melyik oldalt választom,
Felettem az ég csak néha ragyog,
Morc felhő takarja, lelkem vacog...
Az útszélén vonszolom magam, lépteim számolom,
Emlékek terhe nyomja vállam, kínoz gondolatom,
Káosz a fejemben, amim volt, odaveszett minden,
Szeretném végre feledésbe temetni önhitten.
Az értelemtől az értelmetlenig
Valahol már láttalak? Ismerős vagy!
Mint dúlt vad, ki dúdolva, dobogva,
Összevissza, mindenkinek nekirontva
Nem találja helyét, sem az eszét.
Szeresd minduntalan!
Anyád csak egy van,
Szeresd minduntalan,
Míg melletted, veled van.
Amíg volt drága Édesanyám nekem,
Szeretetben fürösztött, nevelt engem,
Mindig elűzte Ő minden kételyem,
Szükségét semminek sosem éreztem.
Láss csodát... ímhol a tavasz!
Hajnal pirkad,
Máris virrad.
Napsugár dereng,
Álmosan mereng.
Felfénylő remény, te csaló!
Nem látszik tőled a való.
Álmos a reggel, szürke. Az égen
felhő terpeszkedik, büszke.
Csizmája a földig lelóg, sáros.
Esővel hinti a rejtőzködő várost.
Milyen volt, mikor boldog voltam?
Álltunk a könyvesbolt eresze alatt,
körülöttünk szakadt, ömlött a langy
zápor, pattant vissza minden hízott
csepp a térkőről, s én duruzsolón,
egész valómban boldog voltam.
ELÉGIA A HASZTALAN SZARKAZMUSRÓL
Csámcsogni való cinikusoknak
Csalódtam maró gúnyod hatalmában
mert kukacot találtam savanyú almádban
hiába utáltattam meg magam mindenki mással
jött egy görény ki vigasztalni sem átall
Mily` csodás érzés az,
Mikor a szív bizsereg, hevesen dobban,
S a szerelem lángja lobban.
Az éltedért harcolj, ne add fel könnyen,
Egy életed van, s mint a perc, elröppen.