Élet-halál
Nem láttam még...
Nem láttam még sok mindent,
de már nem is hajt a vágyam.
Az időtájt ígéretet tettem,
mondtam, ha kell, megteszek bármit.
Csak a szél zúgását hallom,
velem álmodik a természet,
ma néked dúdolom dalom,
a család már csak emlék lett.
Térden állva kérlek szépen,
Ne menj még el, maradj velem!
Oly sok csoda van még az életben...
Az idő egy bizonyos elrendelt horizontján
megszületünk, és azonnal megkezdjük
vándorlásunkat az elmúlás ölelő karjaiba.
nem tudom, kérem, én nem ezt tanultam;
hanem a tulipánnak hagymája van,
s színpompás szirmai, mely vonz
tekintetet és méheket egyaránt.
Összetört szív, összetört lélek,
Ez jellemez mostanában engem.
Mert mindenért engem hibáztatnak,
De pedig én semmit se tettem,
Csak pár könnycseppet ejtettem.
Szemedben látok egy képzelt világot,
ahol harmónia, tisztaság, szépség
fedi el a pókháló-finom ráncot,
élő tükröm vagy, végtelen békesség.
Anyák napján anya nélkül
fájdalmas az üresség,
nem gondoltuk annyi évig,
lesz majd ilyen csendesség.
Napsütéses, szép reggelen
van úgy, hogy arra ébredek,
ágyamon ülve engem hívsz,
de én még mindig nem megyek.
Futok a kitaposott ösvényen,
Napnak aranyfoga néz reám fösvényen.
Járom a sorsom sanyarú útját,
Látom a napnak lemenő koszorúját...
Ne, még nincs vége, ne állj meg csendesen,
Mert véredből nem terem derű cseppje sem.
Ne tégy úgy, mintha nem lenne semmi sem,
Mert a fakó, mély üresség eltakar teljesen.
Kopott kabátjában a felhők
fölött várakozik csendesen.
Rég kiégett törzsének gyökere
álmokat sző a szirteken.
Milyen érthetetlen az emberi elme...
Egy-egy területért háborúba menne,
Egyezséget kötni egyszerűbb volna,
Más népnek hazáját nem döntené romba.
Azt néztem, mi az, ami felém tart,
Minden szerelem ezzel belém halt.
Magammal ölve sírba küldtem én
Az életet a halál ünnepén.