Élet
Ismét egyedül ér engem az alkony,
a múzsa szól hozzám kedves hangon.
A tollam készen, csak parancsra vár,
az idő most nem számít, az óra áll.
Küldetésszerű életeknél
Nem lehet árnyékot kizárni,
Mert maga az árnyék képezi
A munkát, amit át kell törni.
Nem siratom gyönyörű éveim,
Hisz az idő - meg nem áll.
Megérik, mint gyümölcs az élet,
S csak azután jön el a halál.
Pislán égnek a naplemente-gyertyák,
felhőcsipkék szakadnak le, kozmosz-ködök,
fénylő párakendőt kapnak a néma fejfák,
- pár angyalszárny a hantokra öltözött.
Írnom kell, mert ismét elkapott az ihlet,
évtizedek óta csak tettekben hiszek.
Háborgó világunk nem hagy nyugodni,
féltem gyermekeim magukra hagyni.
Élet-halál forog, miként az orsó,
egymást váltják bölcső-koporsó.
Ez az élet... létünk kincse,
élünk, halunk aztán semmi sincsen?
Minden, ami jó és szép, mit átélhet
ember, mérhetetlen talány nekünk.
Kilépve a végtelenbe, a láthatatlan
világra már nem lát tekintetünk.
Egy folyógödör közepén várakozom
kérdőre vonva az időt és a teret.
A jövő ölelésében bizakodom,
hogy majd lágyan megérint és újra szeret.
Bízz magadban!
Ha megtagadták a neved és a léted,
hidd, hogy mégis érdemes élned!
Nem baj, ha zord viharban fárad a lépted,
napsütötte réten kedved újraéled.
Bezárt ablakaim tán holnap nyílnak,
ma csöröghet teló, nem veszem fel.
Negatív eleme lettem a síknak,
s ott nem íródik rám egy képlet sem.
Hívó szavak az ismeretlenbe,
magányos Csend Hangja, mint tenger
hullámai, küldik kereső lelkemnek
az üzenetet: Ébredj! Ember!
Nem kell hozzá földtulajdon,
csak egy rozsdás kulcs a zárba,
ablakába kiállhatok,
elnézhetek hét határba.
a gondolkodás szó nélkül köszönt
elsőre nem mutatsz közönyt
eltitkolsz néha dolgokat
nem leszek aki csak bólogat
Emberi mivoltját elmarta az örvény,
néma, elült szava, görcs szorul az öklén,
rágott pipaszárról lecsordult a nyála,
koporsófedél lesz lecsukott pillája...
"Szia!" Így kezdődik egy barátság.
A miénk is ilyen volt.
Az elején nagy a vidámság...
Mára a beszélgetés megholt.