Élet
Van egy álmom,
egy képtelen, őrült álom,
hogy a halál nem a vég,
s hogy az elmúlás röpke semmiség.
A világ, mint kis tábla,
Színe fekete és hófehér.
Szüless bármely pontjára,
Egy négyzet mindig is tiéd.
Azt hiszitek, rég` megettük
kenyerünk javát?
Szükségünk rá úgysem lesz,
már tudjuk, odaát.
Hittük, a miénk más történet,
mások vagyunk, mint az átlag,
bíztunk, hogy velünk nem történnek
dolgok, amik átformálnak.
Az álmok, vágyak tovaszállnak,
Emléket hagynak a pusztuló világnak.
Miért válik ismét minden köddé?
- Mert, mi emberi, nem lehet örökké!
Mosoly
Játszótéri homokban,
apró lábnyomokban,
hintán szálló kacajban,
piros bohóc orrban,
legyen csodás gyermeknap...
Egy csendes szombat délután
ablakot nyitván
a valóságra,
s kitekintve a nyolcadikról
koleszszobám ablakán,
ámultam a hold sötét oldalán,
amint a nap fényben tündökölve
a kékségből ragyog rám...
Megszületünk, mint
rügyek az éledő fán.
Virágként nyílunk
a gyermekkornak oltárán.
A semmi közepén létezik egy város,
Zajlik itt az élet, igaz, nem szabványos.
Nem röpködnek soha itt káromló szavak...
Azt gondolhatnák, hogy idebent minden tiszta,
nem látják a sarkokat, lapul ott por, mocsok.
Kavargok és még reszketek, bűzölgő lehelet.
Undorít már létezésem, mitől lettem én ilyen?
Mindennap magam leiszom, bár ezt be sose vallom.
Életem már csak gyötrelem, fáj szívem hirtelen.
Látlak, mint égig érő suttogást,
érezlek, mint zenében a harmóniát,
már nekem nőnek az évelő virágok
tán még akkor is, ha néha hibázok
Elfáradt az ifjú:
Az életet üldözte,
A halállal lepaktált,
Ő béklyóval kötözte.
Csak ülök és nézek,
Röppennek el a percek.
Bokrok, fák, hegyek
Tűnnek el, mint átlagemberek.
Átlagemberek, kiken csak keresztülnézek.