Élet
Olykor sötét
és borús,
a remény nem lakja.
Olykor a szív csak
megszokásból dobban.
Kristálypalotában jártam -
a Hold orcája ragyogott.
Körülzsongták lelkemet
finom, költői dallamok.
A magányról
Néha jó,
Mint vágyhajó,
Álomszárnyán szárnyaló.
Alszok, de a szív meg nem áll,
Késő este is kitartóan kalapál.
Egy szerv, ami hűségesen dobog...
Tündérmama szép kislánnyal,
a férjével kis családban
éldegél az erdő mélyén
csendesen.
Éjjeli gubanc a ködös szemtükörben.
Tévedjünk el tölgyerdőd mély üregében.
Nem több, csak egyetlen nap az élet,
a reggel felébred, alszik az éj,
holnapom kérészként idetéved,
fodrozódik, mint egy hullámtaréj.
A pelyhét dobja fehérlő kertben a nyárfa,
nem tudni, mi jöhet még kerek e világra.
Az életünk fája alatt harsog a balta,
a rozsdás éveinket is szerteszabdalta.
Kevés egy óra, az ember elégedetlen,
nem elég a hatvan perc az ál-szeretetben...
Miért gondolkodik mindenki hatvanegyben?
Próbálok megkapaszkodni egy hangban.
Szól hozzám puhán, édesen és halkan.
Csengenek benne a reggeli edények,
benne bong egy szerethetőbb élet,
és illata is van: mindig más, de mindig
telített gondoskodás. Szertefut a híg
Szeretek minden lélegzetvételt, életed sok apró,
puha-meleg jelét, ahogy kisiklik mellkasodból
a levegő, és reszketve szájon csókol a pára.
Algoritmus a szívem, egy integrált áramkör,
amit sosem érthetsz meg, ha nem érzékelsz belém.
Lelkemen dezoxiribonukleinsavat old és tör
a kovalens kötés ízű képekbe szőtt remény.
Mindenki teker egy biciklit
Ami ugyan nem megy magától
Mégis lökték tolták
Kiszedték a pocsolyából
Látod? Elmentél, és le is ment a Nap,
gomolyfelhőkből könnycseppek hullanak.
Mordul és felüvölt néha az égbolt,
sötét van ott, ahol az előbb még fény volt.
Ülök, s az unalom csendjét hallgatom.
A szürke hétköznapok bezárják tudatom,
s érezni vélem, ahogy elpusztul
sok gondolatom -
a vakságnak esnek áldozatul.