Éjszakai gondolatok
Gyomorkeserű
Ott feküdtem mellette. Némán, ő aludt.
Gyakran néztem, ahogy alszik.
Gyakran jársz eszemben.
Az üres percek fájnak.
A szavak gyászt susognak
a hótakarta tájnak.
Búcsúztatjuk immár a tizenhármas évet
sok rosszat tett velünk, de én már nem félek
örüljünk, vigadjunk, ne fájjon most semmi
tizennégyes évünk legyen örömteli
Vajon mit írjak, ha mindent elmondtak már a többiek?
Talán meséljem el azt, hogy a lelkem miért félelem tölti meg?
Hát legyen, de lehet, hogy már unalmas,
Hogy minden firkám, csak egy lány szidalmaz.
Leszállt az éj, magam vagyok,
borús égen egy csillag sem ragyog,
csendes, őszi eső kopog ablakomon,
szeretem e monoton dallamot.
Az érzelem, ha lelkem fáj?
Ha úgy érzem, hogy sírni mindig muszáj...
Az szó-e, ha valakinek azt mondod, hogy viszlát?
Ha ezzel a búcsúval zárul egy borzasztó nagy viszály...
Fellobban a tűz,
napfénytenger hajnalán
mosolyod édes.
Éjszaka éltet, barátom,
Élek mindig félparázson,
Csillag kékje tekinteted,
Esti béke zúg majd csendet.
Éjszaka van.
Ilyenkor mindenki alszik.
Tudom, hogy mit tegyek,
De mégsem tudom.
Sötét az éjszaka, kósza árny leple,
Mely a Földön sötétben járva-kelve
Éjszín ecsetével fest feketére.
Fekete, mint a lélek rezdülése.
Olyan sötét, olyan igaz, olyan emberi.
Emberség, minden csak e szót ismételgeti.
Miért kerül az álom, aludni nem tudok.
Fejemben ide-oda cikáznak a gondolatok.
Egyenletes, halk szuszogásod hallgatom.
Szívemet erősen szorítja egy vasmarok.