Éjszaka
Tükrei vagyunk önmagunknak szüntelen...
Szívünk dobban mégis nesztelen.
Sohasem akartam, hogy ennyivel érjen véget,
de úgy látszik, a képet fordítva tetszik nézzed...
Öledbe, ha bújok... lesütöm szemem,
mint holdezüst selymén nyújtózó csillagok,
mézédes illatok, képek úsznak velem -
az éj méla csendje Tejúton andalog...
Végtelen abrosz az égbolt,
morzsák rajta a csillagok,
ropogós kifli a vén hold,
ínycsiklandók az illatok...
Lent a völgyben fürge patak
csörgedezik, tovaszalad.
Vihar dúlt még tegnap este,
a szép erdőt körbenyeste.
Sóhajtoznak az öreg fák,
megtépázott lombkoronák.
Álmosan pislognak a csillagok az égen,
a hold fényfátyollal borítja az éji tájat.
A tücsök sem ciripel, holnapra hagyja,
a madarak is lepihentek a fészekaljba.
hallgatom az éjnek csendjét
mélyen alszik a város
kóbor macska jár-kel csendben
ő már nem nagyon álmos
Vádolnak az éjszakák,
melyeken karja nyúlik
a nyálkás, belzebubi
múltnak, de bennem
megküzdünk ketten,
ha néha még szarvára
is tűz pokolbéli bikád.
Hogyha kell, szememre álom nem lép,
Gondolatim, szavaim, képeim feszítik szét.
De most, mikor érzem, ágyam nem várt vendégre,
A szendergés rám-rám talál elvétve.
Autópálya késő esti zaja,
Olcsó kávé csalogató illata,
Pihenőhelyek élénk neonfénye,
S a telehold ezüstös büszkesége.
Amikor sötét éjeken csillámló holdfény ég,
érzem, ahogyan vár a végtelenség.
Lehetnék, ki téged láttat.
Fény, ha jő az éjszaka,
tán árny-alakod rejtekedből...
Minden éjszakán gondolj reám, csak énreám!
Gondolj hát reám minden forró, vad éjszakán.