Éjszaka
Csendes ez a ház,
lakója nincs már senki.
Furcsa a magány,
közelben nincsen semmi.
A hold pompázik égen,
Ballagok gondolataimba merülve,
Gyönyörű fény az éjben,
Megyek előre csillogásába megsüketülve.
Füst vagy, ahogy száz illatban lebbensz felém:
tán cédrus az, mi vaníliába olvad,
s így, ízfelhőként keringesz ég mezején,
míg a Nap narancs-csókkal váltja a Holdat.
Odakünn a sötétben karvalyok éneke
zengi, hogy az éj fekete, fekete.
Átlépve egy díszes kapun, óriás csarnok
közepén állok, s kezemben egy tükröt tartok.
Itt nagy üvegablakok csillognak köröttem,
ott állok csendben, középen a fénykörökben.
Lemegy a Nap, és csend érkezik a sötéttel,
hallgat az üresség, velem hallgat ma éjjel.
Az éj a hajnalt hűs csókkal keltette,
s esti álmaimban te is így engem,
pár szentjánosbogár arcod festette
egyenest a Göncölszekérrel szemben.
A sűrű, végtelen éjszakákban
Magamba zártan, bolyongva élek
Gondolataimmal, mint hazátlan,
Reszketeg félszben fázva remélek.
A szív dala
Szeretlek minden éjszakán,
Hajnali fények hullámán...
Tündöklő híd ragyog a víz felett,
csillogó hold fényéből született,
hullámok árnyain illan a fény,
a mélyben fekete, örvénylő lény.
A fáktól kell tanulni. Némaságukkal felénk beszélnek,
Szélcsend-mozdulatlanságban színészkednek.
A lombok erőhatásra engednek:
Belehelik rezgéssel a teret.
...egy párra néz minden személy.
Forr a levegő, feszít a vágy,
felperzsel, mint a leghevesebb láz.
Hajh, XXI. század!
Kipusztulnék belőled,
mert benned élni gyalázat.
Ánizs-illat jár szunnyadó szobámban,
Lámpásom is csak egy szikrányit villan,
Odakint két kabóca zenél párban,
Míg a Hold tánca arcomról elillan.
Varjú ül a harangon.
Templom ez, vagy átok?
Megrázza szárnyát:
"Innen a temetőig látok!"
Oly hangtalan lebeg sóhaja szárnyakon,
léptei nyomán zúg az áprilisi szél -
huncut mosolyával még egyszer táncba von...