Éjszaka
Az égboltot gyertyafénykristály
díszíti fent a magasban,
százmilliónyi csillagcsokor
szikráz a kékbe aranyat.
Csókot éjjel a Hold lehel felém,
szempillámon érzem ajkait,
álomittas bódulat fényegén
suhannak kék angyalszárnyaim.
Ha repülni vágysz, hát bonts szárnyat,
s indulj el, mert a holnap várhat.
Barátságom a teliholddal
Telihold, telihold,
Földiek felett járó,
Fényességes telihold
Lezárul egy korszak, búcsúzik december,
január köszönt ránk vidám, új színekkel.
Szeretem az éjszakai csendet,
Magányos tüzek fenn színre kelnek,
A merengő végtelent csodálom,
Ha nem jön szememre nyugodt álom.
Csendes ez a ház,
lakója nincs már senki.
Furcsa a magány,
közelben nincsen semmi.
A hold pompázik égen,
Ballagok gondolataimba merülve,
Gyönyörű fény az éjben,
Megyek előre csillogásába megsüketülve.
Füst vagy, ahogy száz illatban lebbensz felém:
tán cédrus az, mi vaníliába olvad,
s így, ízfelhőként keringesz ég mezején,
míg a Nap narancs-csókkal váltja a Holdat.
Odakünn a sötétben karvalyok éneke
zengi, hogy az éj fekete, fekete.
Átlépve egy díszes kapun, óriás csarnok
közepén állok, s kezemben egy tükröt tartok.
Itt nagy üvegablakok csillognak köröttem,
ott állok csendben, középen a fénykörökben.
Lemegy a Nap, és csend érkezik a sötéttel,
hallgat az üresség, velem hallgat ma éjjel.
Az éj a hajnalt hűs csókkal keltette,
s esti álmaimban te is így engem,
pár szentjánosbogár arcod festette
egyenest a Göncölszekérrel szemben.
A sűrű, végtelen éjszakákban
Magamba zártan, bolyongva élek
Gondolataimmal, mint hazátlan,
Reszketeg félszben fázva remélek.
A szív dala
Szeretlek minden éjszakán,
Hajnali fények hullámán...
Tündöklő híd ragyog a víz felett,
csillogó hold fényéből született,
hullámok árnyain illan a fény,
a mélyben fekete, örvénylő lény.