Éjszaka
A költő az éjjel verset írt,
gyöngyöző szavait
papírra vetette,
mert ő ezt úgy szerette,
és akkor hirtelen
szárnyra kelt egy szó.
Egy kényelmes fotelban hátradőlve
nézem, amint lassan lemegy a Nap.
Ülök a teraszon, előttem a végtelen,
mögöttem a múltam már hallgatag.
Keresek, néha már nem tudom, mit.
Csábít az éjszaka, a Hold nyugtalanít.
Keresem a sötétben a hangod, a lépted,
Utánad indulnék, bár te sosem kérted.
Csillagok zendülnek az égen át,
Engedj meg nekem egy éjszakát!
Mint lelkes, gazdájára váró kutya,
Úgy hallgattam édes szavadra.
Lassan utolér az éjszaka.
A csend s a magány.
Felnézek a Holdra,
keresem s nem lelem.
minden alkonyat zuhanás
a bensőm jóban van
a Nappal
ilyenkor fellazulnak a korlátok
amiket akkor látok ha süt
ezek tartanak
a szakadék peremének jó
oldalán...
Hívásodat még most is szívesen veszem.
Kedves hangodnak, ó, be örülne lelkem!
Virágban állna a kert,
és én is úgy érezném,
szavad a mennyekbe lejt,
és többet nem kérdeznék
olyant, hogy miért szeretsz,
s mért boldog velem léted,
hogy ennyire csoda lehetsz,
mondd, ezt te ugyan érted?
Botorkálok éjjel, de csak a homály honol,
számomra világos, ám a fátyol ráomol...
Kicsit sunyin néz, majd jön a himihumi rész,
ki tudja még, mit diktál most a cirkuszi ész...
Éden II
Éjszaka van, csendes nyugalom.
Én egyedül ülök kint az éjszakában,
Fényes csillagok alatt nyugszom,
Vagy inkább ébren álmodok.
Ha azt mondanád...
(Tudom, "ha"-val nem kezdünk mondatot.)
De ha mégis azt mondanád...
(Tudom, így sem jó.)
Mégis, ha azt mondanád,
kerüljük meg együtt a tömböt,
és keressünk egy kérges farönköt,
s ha megvan, mélyesszem kezem...
...amit tizedmásodperccel ezelőtt
lendített át rajta csontos ujjú,
gipszfehér kezével, s bomló húsú
tenyérrel operál, fárasztja vele
és hozzádörgöli márványos arcát.