Együtt
A naplemente fénye
Tölti be reménnyel lelkem
Emberek szeméből már
Semmi örömöm nem lelem
Kimerítő szolgálat
A legtöbbnek az élet
Ám mégsem boldog a többség
Sokszor nyomja vállukat az élet...
Összességem
Benned a lényeg a sok, apró részlet.
Szerelmünk ritmusára
rándul össze a testem,
ringatod önfeledten.
Magányos kis csillag bolyong az égen,
egyre keresi boldogsága útját.
Merre menjen, hogy végre célba érjen?
Nem tudja még, mi feledtetné búját.
Tavaszodik
Teli van az erdő-mező élettel,
tavasz van, a biciklidet éleszd fel!
Fénylő lánggal ég,
és ami köztünk van, szép.
De ha eltűnik a fény,
csak a sötétség
az, ami örökké él.
Itt vagyok, kincsem, beszélj hát!
Mondd el nekem, hogy mi bánt!
Meséljünk most vicceseket,
énekeljünk énekeket!
Érzés indái kúsznak gondolatfám lombján,
s a bársonyos rét virágai pollenben ontják.
Hangodra lelkem ezersugarú tavaszt bont,
egymás tekintetében lelünk ölelő hont.
Jó gulyáslevesnek párja nincs a földön!
Maradék nyugdíjam marhahúsra költöm.
Főzök egy bográccsal koldusnak, szegénynek,
bárcsak megtehetném. Az emberiségnek.
Az egyik egy patak, a másik az erdő.
Az egyik a zápor, a másik egy ernyő.
Valaki erre járt, hogy mikor? Nem tudom.
Olyan régen volt már, ma már csak álmodom.
Arany-narancs sugárban fürdőzik a táj,
Simogatja szellő, szétosztja varázsát.
Magad ura szabadságod szédítő fokán,
ahol elszámolást nem kér tőled már senki,
ott gyökerezik le a feltörekvő egód,
és fönt csakis Én van, csak neked adnak enni.
Tavaszi, nyíló virágok közt,
Ha nyári nap sugara füröszt,
Őszi, illatos színekben,
Téli dermesztő hidegben,
Tavaszt, nyarat, őszt, telet:
Boldogan töltenék veled.
Ültetett sok virágot a kertjébe,
fáradtsággal tervezgetett és ápolt,
ez éltette, a díszítés eszméje,
szíve mélyén minden más - csak légvár volt.
Védelek, míg hajnalpír ébreszt a létre,
sóhajos álmaid szeretve nézem,
szíved dobbanása hangzik az égre...