Édesapám emlékére
Amikor ott álltam
az ásító sír felett,
Te ott álltál velem,
ahogy az megillett.
Kedvesem, ki örökké velem marad,
kinek ajka által nem hallok panaszt,
kinek könnye csendesen folyó patak
vigasztalásra vágyódva hallgatag.
Régen itt hagytál bennünket,
hiányod nyomja lelkünket.
Családodra bánat borult,
keserű pohár kicsordult.
Édesapám emlékére
Amennyire tud ember, én úgy szeretlek!
Könnyek között olvasom és írom ezt Neked!
Apu, Te csoda voltál mindig az életünkben,
Bár ragyoghatnék még a szerető fényedben!
Bár másképp lenne, bár ne hagynál itt engem,
Bár hamarabb nyílt volna meg a szívem!
Milyen volt már nem emlékszem
Csengő kacagása délben
Hangja érdes koppanása
Ha éles volt a gyereklárma?
Kimegyek a temetőbe, kicsit sétálok
Édesapám sírjára viszek virágot.
Könnybe lábad szemem mikor idejövök
hiszen nemrég ment el tőlünk kínok között.
Hiányzol
Szavakkal kifejezni nem lehet,
mire szívem verése figyelmeztet.
Lelkem sajgása emlékeztet,
hogy volt ő,
kire már csak emlékezhet.
Míg egy kisbabából kamasz lesz,
Már eltelt annyi idő.
Az emléked körülvesz.
Mégis egy érzelem az első,
Amit nem törölhet el a tizenhat súlyos esztendő.
Szív, szív, az a makrancos szív;
Leáll, s már a végzet hív;
Egy szomorú pillanat...
Te vagy az, ki öt gyereket nemzettél,
Engem római ötösnek neveztél.
Te vagy, aki embert nevelt belőlem,
És a félelmeimet sikeresen legyőztem.
Egy júliusi délután elmentél örökre.
Lelkemet döngeti fájdalmam ökle.
Ahol lelkünk megpihen,
ott mezőket csókol a szél,
bágyadt levegőben ül,
emlékünk mindig elkísér.
Édesapám emlékére
Én még nem tudtam akkor,
mikor a kórházi ágyadnál ültem.
Csak néztem rád, és nem értettem,
mi ez? Csak néztelek megkövülten.
Úgy lopva jött az idő futárja,
hogy néha visszatérve elém tárja.
Körülvesznek antik látomások,
könnyű lengését nem látják mások.
Megélt nyolcvannyolc évet
Jézusa szeretetében.