Édesapám emlékére
Április tizenkilenc, keserves tavasz,
Mely elmémben örökké megmarad.
Megmarad a pillanat, melyet átélni nehéz,
Megmarad a perc, melyet feledni nehéz.
Te tanítottál hegyi patakból inni,
nem felejtem el,
mert amikor a vízre hajoltam,
egészen közel,
orron csapott egy pisztráng.
Számomra az élet csodája voltál,
fény ragyogta be lelkem,
ha hozzám szóltál.
Még most is hallom üde nevetésed,
a hosszú évek egyetlen pillanatot sem töröltek.
Kinek mondod azt, hogy szeretlek,
Ha már ő, kinek mondhatnád, nincs veled?
Ki ölel majd át, mikor bánat ér,
S ki óv attól, mitől a bátor is fél?
A sír felett egy gyertya ég,
csak teamécses, mert ennyire
tellett a megemlékezéshez.
Sohasem feledünk
Már sok éve nincs közöttünk,
akit annyira szerettünk.
Nehéz volt a gyermekkora,
korán elhunyt édesanyja.
Mostoha sors nem kímélte,
zárkózott emberré tette.
Karácsony volt, jól tudom,
Mikor apám itt hagyott.
Magányos lettem, és árva.
Mint őszi levél, kit
Szél sodor a nagyvilágba.
Drága apám dolgos keze,
szerető, jó szíve
megpihent örökre ma éppen kilenc éve.
Oly hirtelen lelted meg békéd,
Mint mikor madár elröppen.
Meghalt apám. Meghalt.
Fel nem foghatom ezt a bajt.
Mintha megállt volna az idő.
A múlt emlék és nincs több jövő.
Haldoklik.
Dolgos kezein kidülledt erek deltatorkolat-rajzolatai.
Darabosan remegő hangok hagyják el ajkait;
mintha súgva, kicsit nyögve mondana is valamit.
Ködös őszi reggelen
Seregnyi ember útra kél,
Virágcsokrok illatát
Hordja a fagyos szél.
Egy őszi nap leszállt a köd,
félhomály lett, és néma csönd.
Gyertyák égnek szépen csendben,
odakint a temetőben.
Emléked mélyen a szívünkben él, s hiányzol nekünk,
a Jó Isten vigyázzon rád, és kövessen a szeretetünk.
Negyvenegy éves voltál,
Mikor meghaltál.
Én kilenc esztendős voltam csupán,
Mikor végleg elhagytál.