Édesanyámnak
Megannyi napszak, hold járt már az égen.
S te már nem kíséred ezeket velem.
Mondd, a mennyország milyen?
Látni onnan a holdnak fényét, mint innen?
Egy sírhalomnál állok s szomorú vagyok,
Magamban suttogok néhány mondatot.
Édesanyám, drága, köszönteni jöttem,
De minden szép szavamat elmossa a könnyem.
Annyi mindent feláldoztál értem.
Erős voltál, tartottál, ha minden szétesett,
kerestük a megoldást, vezettél, ha elesett
a remény, és egészen keservbe csordult életem.
Magamban is ezt a hihetetlen erőt, sziklát keresem.
Két szemedbe
belenézek,
látom lelked
közepében:
A te szíved
Édesanyám!
Kezemben fogom kezed túl minden harcodon,
nézem, milyen mélyek a ráncok arcodon,
sokszor vett tőled sarcot az élet,
Te sosem sírtál, pedig nem ezt kérted.
Köszönöm, mit értem tettél,
Hogy engem felneveltél,
Hálás vagyok minden nap,
Hogy ilyen jó anyukám vagy.
Rajzolhatnék virágokat csokorban, szépet,
De nem megy a rajz, csak ákombákomképek.
Szedhetnék most szépen nyílót, sokat a réten,
Helyette pár rímes sor lesz, amit idevéstem.
Két karodnak ölelése a legjobb érzés,
arcodnak édes mosolya bűbájos szépség.
Tündéri hangoddal biztattál, terelgettél,
jóságos lelkeddel szeretetre neveltél.
Édesanyák napja van ma,
nekem fájó, emlékezés napja.
Mikor először pillantottál rám,
azt sugalltam, csodaszép a világ!
Gondolok egy képre, gondolok egy édesanyára.
Legszebb ékszerére, gyönyörű mosolyára.
Gondolok szívére, mi oly sokszor meghasadt,
mégis tudom, engem szeret minden zakatoló kis darab.
Kimegyek a temetőbe
Édesanyám ünnepére.
Álomszárnyán elsuhantál messze,
bánatmagot ültettél szívembe.
Bánat magját locsolgatom,
hozzád száll a gondolatom.
Patak lettem, érted tettem,
harmatgyönggyel megtelt medrem
szeretettel.
Édesanyámnak
Valahol egy másik térben,
Egy távoli messzeségben
A nagy útra készen álltam,
Szívem döntésére vártam.
Gyere velem, hadd mutassak valami szépet!
Hunyd be nyugodtan szemed, én vezetlek téged.
Hagyd képzeleted szabadon magasba szállni,
Mert ha szárnyal a lélek, megtörténhet bármi.