Édesanyám emlékére
Végeláthatatlan, hosszú út mögötted,
betonkocka falak épültek körötted,
itt hagytad sóhajod, lábaidnak nyomát...
Anya szép volt ott, a halvány pirkadatban,
patyolat-sóhaja visszahozhatatlan -
arcomra, hajamra oly gyengéden landolt,
mire a napsugár ezüst tincset kontyolt
Édesanyám útra kelt...
Gyermekként minden olyan szépnek látszik,
Ha megnövők, én is felnőtté válok,
Családommal szépen bánok.
Dolgos asszony volt az én Anyám,
Korán ébredt, mikor még a Nap se kelt,
Későre járt már az asztali vekker,
Amikor ágyában nyugalomra lelt.
Fél éve múlt annak már, hogy Édesanyánk itt hagyott,
Nem viccelt Ő, amint szokta - most már tudom - mindig mondta,
nemsokára meghalok!
Érkezett a dédunoka, őt már nem is láthatta,
Egy reggelre jött a hír, hogy nagyon beteg a Mama!
Anya, hol vagy most?
Nem látlak már.
Nem érinthetem kezed.
Anya, hol vagy most?
Már csak a képeid maradtak.
Miért mentél ily távol?
Édesanyák napja van ma,
nekem fájó, emlékezés napja.
Május első vasárnapján gond van a szívemben,
Mikor egy csokor virágot fogok a kezemben.
Nincs már szülői ház, mi tárt ajtóval állna,
Nincs már édesanyám, ki tárt karokkal várna.
Kimegyek a temetőbe
Édesanyám ünnepére.
Álomszárnyán elsuhantál messze,
bánatmagot ültettél szívembe.
Bánat magját locsolgatom,
hozzád száll a gondolatom.
Pilleszárnyra kelve elillant előlem,
kínzó, fájó versek szakadnak belőlem -
szétfeslett szívemből összeszabdalt rostok,
amit toll hegyével szótagokra fosztok
Konyha mély csendjében szívemnek fájdalma,
dejavu az illat - fahéj és az alma,
vén, zománcos tepsi maradt itt emlékül,
más ez a karácsony mese-almás nélkül
Anya nélkül
Csillagport hintettél,
mert álmatlan voltam,
hópihét táncoltál
habkönnyed fátyolban
Elfogyott hiányod, miért nem jöhetsz?
Ajtó bezárult - égi a törvényed,
földi világodból szíved itt maradt,
- de fölkoszorúztam emléked.
November
Pókháló-gyöngy ragyog őszutó fényében,
tépett arany-fákon temető végében,
november-karmok közt csipkefoszlány reppen,
rőzsebordám mélyén rongyos szívem rezzen