Depresszió
Kedvelnek páran, azt hiszik, engem,
de nem.
Én csak magányosan őrlődöm itt benn,
te nem.
Sötét szobámban sötét hangok uralkodnak,
mélyen a fejemben sötét gondolatok marcangolnak,
sötét ablakomon már nem süt be a napsugár,
sötét falamon az órám is szarul jár.
Varjú ül a harangon.
Templom ez, vagy átok?
Megrázza szárnyát:
"Innen a temetőig látok!"
Magamba szívom sötét szobám magányát,
s egy falatnyi napfény szűrődik
be a kulcslyukon át...
Nemlétemnek
Nincs hiánya
Csepp
A vizes ablakon
Se látszik
Felszáradok
Nyomtalan...
Szemeiben vízszínű csend,
Hideg lábfeje az ég felé mered.
Lágy hullámú folyón úszik,
Ott, ahonnan az élet is ered.
Üres pokol, mint a világ... semmi,
Fehér árnyék, nem létezik... senki.
amikor csak tűrsz...
amikor csak hallgatsz...
Amikor már minden széthullott a térben,
s kis papírhajókat sodor a képzelet...
Látómezőmbe mászó zűrzavar
ijesztően sötétlő űrt kavar.
Körülfonja a testem,
lélegzetem csak sejtem.
Lelkem piheg összenyomva,
nincs már helye mellkasomban.
indázó borzadály ragyog
nem akarok
több fals hangot képhibát
kódolt beszédet és áldást
újabb téves megváltást
idegileg vagyok
nagyon
ti csak...
Színes esőcseppek zuhognak egy szürke alakra,
zöld, piros és sárga is ez alkalomra.
Szivárványfelhőből viharos szél tombol,
olyanféle, amit az ember soha ki nem gondol.
...mindig csak vétkezem.
Bántott a világ,
én pedig bántom magam,
szomorú minden szavam.