Depresszió
Érzem, a lelkem fáradt,
Érzem, kedvem nincsen...
Valahol mélyen úgy fáj a szív,
Bánt, hogy senki fel nem hív.
Magányosan ülök egymagam,
Nem tudom, miért hagyom el magam.
Csöndakolban áll a Sötét,
Kikötve a vasjászolhoz,
Nem ég a szemében kérdés,
Nem is kell rá válaszolnod.
Nappalom céltalan lődörgés,
erőtelen, gyáva túlélés...
Hol van már a régi küzdelem?
Romokban hever az életem.
Egyedül állok ma reggel végre üveg lábamon,
s tartják lágyan angyalok, puha hófehér szárnyakon
lebegve bennem a lelket. S hónom alá karolva,
húznak a létezés felé az életről dalolva.
Bennem egy hóember áll majd,
aki nem lesz híve a nyárnak...
belém fészkelte magát a bánat
s valahol a szívem környékén megült
közönyt színlelve lábát lógázza
savószín szeme a semmibe merül
ám érzem figyel ugrásra készen
a lábujjhegyen lopakodó derűt
rögvest kiszagolja jó érzékkel...
Kopp-kopp... esőcseppek
mélabús, egyhangú zenéje,
erősebb most, mint a város
sokszólamú, állandó beszéde.
Depresszió az én bajom,
ezért minden búm és jajom.
Ezért van bennem az űr,
miben kilátástalanság csücsül.
Elhagyott a tél, s becsapott a hó is.
Eső csak szemerkél, szinte szabódik.
Árnyékom megnyúlva koslat mögöttem.
Nyugtalan éjek, s álmaim törötten,
izzadva vergődnek lucskos lepedőn,
szellemalakként, rég unott szeretőn.
Fekete álomban fekete mezőn,
Fekete eső kopog a tetőn.
Mikor majd elmész, belőlem nem marad,
Csak megtépázott, gyönge húscafat,
Erőtlen test, elárvult ösztön, kietlen elme;
Tükörbe néző gyermek önmagára lelve.
Gyűrött tévedés,
száraz szenvedés,
kéklő sejtelem
elfolyt éleken,
kezem nincstelen...
Idegenként figyel a falu szeme.
Keskeny redőnyrésekből halkan susog.
Ragacsos pletykáival keni tele
padjait, s éjjelében bagoly huhog.
Sír az ég is, sírok én is.
Depressziót vonszol a csend.
Árnyék lepi be a kéglit,
Porba fúlva mereng a rend.