Depresszió
demencia
Értelem határán csoszog a gondolat,
érzi, itt felejtett valami fontosat...
fogynak az emlékek, pillanat a jelen,
szemében tünékeny a régi értelem.
Eső
És tűz.
Olykor hulló lángnyelvek.
Remélem megélem, hogy 28 legyek.
Szeméből hullnak a sós könnyek
lapjai közé a sorskönyvnek,
zsákutca falára festeget
holnapot, amely még szép lehet...
Miért akarom, hogy megértsenek engem?
Miért olyan fontos ez énnékem?
Az utolsó erőmmel is letakarnám a szemed,
Nem kell, hogy mindig mindent láss!
Legyen elég, hogy te emlékezhetsz valami szépre,
És maradjon az én titkom minden más.
Néma, kék árnyékom alattam mosolyog,
Keserű nyelvemről a hallgatás lecsorog.
Nincsen itt semmi a világnak peremén,
Bezártak az elmémbe Önmagam és Én.
Kisiklott a vonatom,
Felborult a vagonom,
Én zuhantam belőle,
S úgy hiszem, egy fertőbe!
A helyről, hol valójában sosem volt csend.
Azt hiszem, boldog voltam ott,
Hol rég csend honolt.
De az ilyesfajta érzésem már régen holt,
Rég nem volt.
Mert kifutott a lábam alól a talaj.
Úgy vagyok, mint tavaly...
Magamba szívom sötét szobám magányát,
s egy falatnyi napfény szűrődik
be a kulcslyukon át...
Kedvelnek páran, azt hiszik, engem,
de nem.
Én csak magányosan őrlődöm itt benn,
te nem.
Sötét szobámban sötét hangok uralkodnak,
mélyen a fejemben sötét gondolatok marcangolnak,
sötét ablakomon már nem süt be a napsugár,
sötét falamon az órám is szarul jár.
Varjú ül a harangon.
Templom ez, vagy átok?
Megrázza szárnyát:
"Innen a temetőig látok!"