Depresszió
Ha a hangom áttörhetne a távolságon,
Az időn, a tévedéseken, a halálon,
Elmondanám, ha kell újra meg újra
A szélbe és a lebukó fényekbe súgva,
Amit nem tettem, hiába kellett volna...
Az utolsó erőmmel is letakarnám a szemed,
Nem kell, hogy mindig mindent láss!
Legyen elég, hogy te emlékezhetsz valami szépre,
És maradjon az én titkom minden más.
Nahát! Újra itt vagy,
Megtaláltál, barátom.
Menjünk, ám várj egy percet -
Csak hozom a kabátom.
Néma, kék árnyékom alattam mosolyog,
Keserű nyelvemről a hallgatás lecsorog.
Nincsen itt semmi a világnak peremén,
Bezártak az elmémbe Önmagam és Én.
Kisiklott a vonatom,
Felborult a vagonom,
Én zuhantam belőle,
S úgy hiszem, egy fertőbe!
A helyről, hol valójában sosem volt csend.
Azt hiszem, boldog voltam ott,
Hol rég csend honolt.
De az ilyesfajta érzésem már régen holt,
Rég nem volt.
Mert kifutott a lábam alól a talaj.
Úgy vagyok, mint tavaly...
Magamba szívom sötét szobám magányát,
s egy falatnyi napfény szűrődik
be a kulcslyukon át...
Kedvelnek páran, azt hiszik, engem,
de nem.
Én csak magányosan őrlődöm itt benn,
te nem.
Sötét szobámban sötét hangok uralkodnak,
mélyen a fejemben sötét gondolatok marcangolnak,
sötét ablakomon már nem süt be a napsugár,
sötét falamon az órám is szarul jár.
Varjú ül a harangon.
Templom ez, vagy átok?
Megrázza szárnyát:
"Innen a temetőig látok!"
Nemlétemnek
Nincs hiánya
Csepp
A vizes ablakon
Se látszik
Felszáradok
Nyomtalan...
Szemeiben vízszínű csend,
Hideg lábfeje az ég felé mered.
Lágy hullámú folyón úszik,
Ott, ahonnan az élet is ered.
Üres pokol, mint a világ... semmi,
Fehér árnyék, nem létezik... senki.