Depresszió
Nahát! Újra itt vagy,
Megtaláltál, barátom.
Menjünk, ám várj egy percet -
Csak hozom a kabátom.
Néma, kék árnyékom alattam mosolyog,
Keserű nyelvemről a hallgatás lecsorog.
Nincsen itt semmi a világnak peremén,
Bezártak az elmémbe Önmagam és Én.
Kisiklott a vonatom,
Felborult a vagonom,
Én zuhantam belőle,
S úgy hiszem, egy fertőbe!
A helyről, hol valójában sosem volt csend.
Azt hiszem, boldog voltam ott,
Hol rég csend honolt.
De az ilyesfajta érzésem már régen holt,
Rég nem volt.
Mert kifutott a lábam alól a talaj.
Úgy vagyok, mint tavaly...
Magamba szívom sötét szobám magányát,
s egy falatnyi napfény szűrődik
be a kulcslyukon át...
Kedvelnek páran, azt hiszik, engem,
de nem.
Én csak magányosan őrlődöm itt benn,
te nem.
Sötét szobámban sötét hangok uralkodnak,
mélyen a fejemben sötét gondolatok marcangolnak,
sötét ablakomon már nem süt be a napsugár,
sötét falamon az órám is szarul jár.
Varjú ül a harangon.
Templom ez, vagy átok?
Megrázza szárnyát:
"Innen a temetőig látok!"
Nemlétemnek
Nincs hiánya
Csepp
A vizes ablakon
Se látszik
Felszáradok
Nyomtalan...
Szemeiben vízszínű csend,
Hideg lábfeje az ég felé mered.
Lágy hullámú folyón úszik,
Ott, ahonnan az élet is ered.
Üres pokol, mint a világ... semmi,
Fehér árnyék, nem létezik... senki.
amikor csak tűrsz...
amikor csak hallgatsz...