Dac
Te sem szólsz, és én sem mondom...
olyan konok, bántó a csend,
és fájón szúr néhány ponton,
a szótól is visszarettent.
Hibáztam... oké... de ez miért baj?
Eső nélkül sincs sohasem vihar!
Elvárják egy tökéletlen világban,
Ne találjak hibát rothadó virágban!
Megunta a kis elefánt,
ahogy vele gazdája bánt.
Elindult hát világszélre,
hogy ott nyugta legyen végre.
Festettem egy csodás képet,
oda álmodtalak Téged...
mert hittelek szépnek, jónak,
csupa jót gondoltam rólad.
Hallhatjuk hangját - "nyitni kék" - cinegemadárnak,
dalával udvarolgat a delelő nap fénylő sugarának,
ma csepegő eresszel köszöntötte a hajnal, a kikelet,
s máris pompás fészket, a fészekbe társat keresett.
Háttal az ülésnek
támaszkodva állok.
Emléked sírhantján,
mikor alant szállok.
Magamnak alkottam a hősöm.
Neki lelkem csak börtön,
mitől félve menekül.
Konok magányában, kávéja gőzében
üldögél nagy csendben - elfortyog gőgjében,
jégrózsák virága rideg arcán rezdül,
dactól puhul lelke - el is hiszi, szentül
Nekem az egyetlen kórom az, hogy fiatal a korom,
De ebbe nem fogódzkodom, kötöm gúzsba, mint a kóróm!
Lelkem lekoszolom, mert búsan sötét volt, mint a korom,
Mormolom az imát, mert ez a világ nem az én korom.
Kapuit nyitja,
óriás pilla,
szirteken fészke,
fényét kímélje,
aggódik érte.
Minden mulandó
Elszálltak szavak, megfakult az írás,
Ígéretek tűntek foszló semmibe.
Mit szívembe ültettél csávázottan,
Átpalántáztad más hívó keblébe.
Egy eldobott csont a porba hullott -
sújtó gyalázat,
vele együtt a büszkeség csuklott -
morgó alázat...
Csak nézem, nézem az eget,
végtelen kékje fátyolként takar.
Mélafán elmosódott képzelet
emlékfoszfátja szívembe mar.
Kérdezek! "A válasz néma csend."
Hosszú út, és ha akarsz, ha nem, menni kell!