Csillagok
A hajnal csendesen átkarol
Emlékeink összesimulnak
Vágyaink összefonódnak...
Végtelen abrosz az égbolt,
morzsák rajta a csillagok,
ropogós kifli a vén hold,
ínycsiklandók az illatok...
Lent a völgyben fürge patak
csörgedezik, tovaszalad.
Vihar dúlt még tegnap este,
a szép erdőt körbenyeste.
Sóhajtoznak az öreg fák,
megtépázott lombkoronák.
Nézd, az égen csillagok
Olyan messze szálltak...
Ki tudja, tán élnek ott?
Ott is vannak vágyak?
Év végén lenéznek a csillagok,
Sok-sok fénylő pont, picik és nagyok.
Autópálya késő esti zaja,
Olcsó kávé csalogató illata,
Pihenőhelyek élénk neonfénye,
S a telehold ezüstös büszkesége.
Hajh, XXI. század!
Kipusztulnék belőled,
mert benned élni gyalázat.
Képtelenség unottan
a csillagokba nézni,
létünkre csodát lehet ottan
igézni.
Amikor sötét éjeken csillámló holdfény ég,
érzem, ahogyan vár a végtelenség.
Nappal miért nem látszanak,
tündöklő csillagok az égen?
Az egész évemben madárként vagy jelen,
te kibontod szárnyaid egy ágon ülve,
tengerkék égen csónakázol szüntelen,
végtelen szabadságban megsemmisülve.
A lélegzet eláll,
S az ég is émelyeg,
Szédülten táncra hív,
A világunk megremeg.
Csókot éjjel a Hold lehel felém,
szempillámon érzem ajkait,
álomittas bódulat fényegén
suhannak kék angyalszárnyaim.
Ha repülni vágysz, hát bonts szárnyat,
s indulj el, mert a holnap várhat.