Csalódottság
Ülünk a csillagokon csak te és én,
Észre sem vettük, hogy elengedtük egymás kezét,
Kerestelek végig az egész Univerzumban,
Aztán megtaláltalak a Földön emberi alakban.
Esik, s az ihlet megterem,
esik, s a cseppekben elveszem.
Vízgyűrűket rajzolva a vízbe,
Nyugalmat hozva a szívbe.
Olyan ronda ma e Folt.
A lét kies sivatag néha,
Olyan szomorú ez a téma,
S olyan ronda ma e Folt.
Látni akartam, tudni akartam,
Fontossá válni a zenekarban.
Hangszerem játszott, s lelkembe véste,
Elérünk együtt a végtelenségbe.
"Hogyha majd megszeretlek - mondtad egyszer -
piros rózsával jegyezlek el.
Ágyadba lopom, hogy így ébredj reggel -
párnádon rózsalevelekkel...
Milyen hatalmasra nő a természet,
mily kicsiny benne a telhetetlen ember,
elhagyja, lerombolja az eszméket,
kivág mindent, nem marad csak homoktenger.
...Minden értékemet levetted...
Megcsupaszítva hagytál el,
Többé már vissza se nézel...
Ma láttam az oktalan vak gyűlöletnek arcát:
Tekintete lángolt és szája mocskot fröcsögött.
Túl sokat kértem,
Igen, való` sokat,
Hisz` az érzelem
Nálad nem divat.
Lauka Gusztáv (1818-1902) nyomán
Kussolj a sarokban szépen,
Hajtsd le fejed s csókolj kezet.
Eldobom pennám, nem tudok már írni.
Mert miről tudnék? Arról nem szabad!...
Hidd el, én már mindent bánok,
úgy gyötör a gondolat,
ha szemedben könnyet látok,
összetört ábrándokat.
Ej! Mi fene esett belém,
Nem jön rám az ákom-bákom;
Pedig kezemben toll van,
S ülök, mint bagoly az ágon.
Ha nem ma születek, nem is lettem volna!
Járhatnék Mennyben, leszállhatnék Pokolra,
de nekem e napot adták fenn az égben.
Miért történt? Bevallom, nem nagyon értem.
Volt egy lány, fiatal lelke áradó, szelíd folyó,
hullámot soha nem vetett, csak folyt csendesen.
Táplálták más, hűs, friss vizek, új hangot hozók,
figyelt, hallgatott, és csak mosolygott kedvesen.