Csalódottság
Nem láncol oda
Külsőségek állapota.
Én jól tudom már, ki vagyok,
És milyen hajat vágatok.
Egy a sok közül
Ha csak a szél fújna,
vagy mennydörgés lenne jó!
Vitorlákat láthatnék,
s velem suhanna a hajó...
Fejre állt világ
Gyökértelenné vált - rég...
Szentbeszéd a szembeszéd?
A szemei azt mondták:
Mindent lehet!
Már te sem vagy a régi, elfedted arcod,
tudom, lelked mélyén vívod saját harcod.
Az élet keménnyé tett, megtanított feledni,
de vele együtt elfeledtél szeretni és nevetni.
Ó, úgy lennék magam, dúdolnám
Halk, színtelen magányomat.
Lennék a csend, hangtalanul
Széthintve szivárványos álmomat.
Tört szárnyakkal is botladozva,
Útjára indulva beteg madár,
Úttalan utakon keresve
Félném hívó reménysugárt...
Nem támaszthatod fel anyádat, apádat, hazádat...
Olyan ronda ma e Folt.
A lét kies sivatag néha,
Olyan szomorú ez a téma,
S olyan ronda ma e Folt.
Milyen hatalmasra nő a természet,
mily kicsiny benne a telhetetlen ember,
elhagyja, lerombolja az eszméket,
kivág mindent, nem marad csak homoktenger.
Ma láttam az oktalan vak gyűlöletnek arcát:
Tekintete lángolt és szája mocskot fröcsögött.
Lauka Gusztáv (1818-1902) nyomán
Kussolj a sarokban szépen,
Hajtsd le fejed s csókolj kezet.
Ej! Mi fene esett belém,
Nem jön rám az ákom-bákom;
Pedig kezemben toll van,
S ülök, mint bagoly az ágon.
Az én mesém
Nem volt nekem akkor szép, piros kabátom,
kosárkámban, sajnos sok borocskát vittem,
nem volt hamuban sült vagy foszlós kalácsom,
nem tartott tenyerén akkor a jó Isten...
Nil novi sub sole
Ha befognám egyszer a számat,
s nem jártatnám többé pofámat,
pár ember végre boldog lenne,
ki még álmában is: élve eltemetne.
Mondod:
A remény hal meg utoljára.
De az enyém
rég felakasztotta magát
az első fára.