Csalódottság
Miért örülsz annak, ha másnak árthatsz?
Tán boldoggá tesz, ha másokat sírni láthatsz?
Mire jó a gyűlölet? Hasznot az még nem hozott.
De fájdalmat, szenvedést már sokaknak okozott.
Lassan úgy érzem, mintha sosem ismertelek volna.
Csak egy álomszerű képként szólítanál meg újra meg újra.
Talpam alatt a víztükörben szürkére festett emlékeket látok.
Olyanok, mint a meséinkből hátrahagyott maradványok.
Ülünk a csillagokon csak te és én,
Észre sem vettük, hogy elengedtük egymás kezét,
Kerestelek végig az egész Univerzumban,
Aztán megtaláltalak a Földön emberi alakban.
Esik, s az ihlet megterem,
esik, s a cseppekben elveszem.
Vízgyűrűket rajzolva a vízbe,
Nyugalmat hozva a szívbe.
Olyan ronda ma e Folt.
A lét kies sivatag néha,
Olyan szomorú ez a téma,
S olyan ronda ma e Folt.
Látni akartam, tudni akartam,
Fontossá válni a zenekarban.
Hangszerem játszott, s lelkembe véste,
Elérünk együtt a végtelenségbe.
"Hogyha majd megszeretlek - mondtad egyszer -
piros rózsával jegyezlek el.
Ágyadba lopom, hogy így ébredj reggel -
párnádon rózsalevelekkel...
Milyen hatalmasra nő a természet,
mily kicsiny benne a telhetetlen ember,
elhagyja, lerombolja az eszméket,
kivág mindent, nem marad csak homoktenger.
...Minden értékemet levetted...
Megcsupaszítva hagytál el,
Többé már vissza se nézel...
Ma láttam az oktalan vak gyűlöletnek arcát:
Tekintete lángolt és szája mocskot fröcsögött.
Túl sokat kértem,
Igen, való` sokat,
Hisz` az érzelem
Nálad nem divat.
Lauka Gusztáv (1818-1902) nyomán
Kussolj a sarokban szépen,
Hajtsd le fejed s csókolj kezet.
Eldobom pennám, nem tudok már írni.
Mert miről tudnék? Arról nem szabad!...
Hidd el, én már mindent bánok,
úgy gyötör a gondolat,
ha szemedben könnyet látok,
összetört ábrándokat.
Ej! Mi fene esett belém,
Nem jön rám az ákom-bákom;
Pedig kezemben toll van,
S ülök, mint bagoly az ágon.