Csalódottság
Ma láttam az oktalan vak gyűlöletnek arcát:
Tekintete lángolt és szája mocskot fröcsögött.
Túl sokat kértem,
Igen, való` sokat,
Hisz` az érzelem
Nálad nem divat.
Lauka Gusztáv (1818-1902) nyomán
Kussolj a sarokban szépen,
Hajtsd le fejed s csókolj kezet.
Eldobom pennám, nem tudok már írni.
Mert miről tudnék? Arról nem szabad!...
Hidd el, én már mindent bánok,
úgy gyötör a gondolat,
ha szemedben könnyet látok,
összetört ábrándokat.
Ej! Mi fene esett belém,
Nem jön rám az ákom-bákom;
Pedig kezemben toll van,
S ülök, mint bagoly az ágon.
Felejtsd el a rossz éveket, az összegyűrt tegnapot,
felcsendülő dallamokból a jövőt kell hallanod.
Ha nem ma születek, nem is lettem volna!
Járhatnék Mennyben, leszállhatnék Pokolra,
de nekem e napot adták fenn az égben.
Miért történt? Bevallom, nem nagyon értem.
Volt egy lány, fiatal lelke áradó, szelíd folyó,
hullámot soha nem vetett, csak folyt csendesen.
Táplálták más, hűs, friss vizek, új hangot hozók,
figyelt, hallgatott, és csak mosolygott kedvesen.
Az apró dolgok teszik széppé a napot.
Megérezni reggel a kávéillatot,
forróval tusolni egy nehéz nap után,
elaludni a párna hideg oldalán.
Megrendült hittel
Ugye, Te tudod a választ,
miért lett ily keszekusza az életem,
s miért vitt járatlan útra a félelem?
Hogy erős hitem angyala mikor hagyott el,
s miért hiteget a remény, hogy ne adjam fel?
És a szenvedés miért mindig engem választ?
Nem panasznak szánom,
de el kell mondanom,
mi nyomja a lelkem
olyan igen-nagyon.
Az én mesém
Nem volt nekem akkor szép, piros kabátom,
kosárkámban, sajnos sok borocskát vittem,
nem volt hamuban sült vagy foszlós kalácsom,
nem tartott tenyerén akkor a jó Isten...
Már sosem lesz úgy, ahogy volt,
didergő lelkemen túl sok a folt.
Fel kellett nyitnom vak szemem,
volt időm átgondolni életem.
Nil novi sub sole
Ha befognám egyszer a számat,
s nem jártatnám többé pofámat,
pár ember végre boldog lenne,
ki még álmában is: élve eltemetne.