Bolond
Verseket többé nem akartam
dalolni neked,
elég legyen már ebből végleg,
kérlek.
Szürke színben tündöklő, bágyadt fénysugár,
Lomha elmém, tudattalan várva rám,
Régen látja már; pusztulni vágy.
Repedezett falú kút
kőkávájánál
bús, elárvult torzó,
néma bálvány áll.
Ha nem figyelek, lélegzik helyettem
Negyedszeri testem, csak sejtem.
Félek mégis a sokat járt vidéken,
Nem lehetek egy, mindig kitépve,
Elszakítva egésztől s partra vetve.
Ne higgy el mindent, mit füledbe súg,
szerepet játszik és szava hazug.
Szemedbe néz és azt kéri: "szeress",
titokban mégis más nőket keres.
Léleklapokra új színt töltetett
gondosan elrejtve apró bűnjelet.
Míg fogva tartott, ítéletre várt
magasleséről elcsípte a halált.
Egyazon világban bolondok és bölcsek,
egy földön éltek, mint a hegyek és völgyek.
Egymást erősítve alkottak ők párost,
így hozták létre a ma ismert világot.