Bolond
Megöregedtem, mint a tél, aki már talán halott.
A meleg miatt most tévúton sétálnak a csillagok.
Kisded fű temette fehér haját,
Március bezárta ajtaját,
A szél mutatja, hogy menni kell, s én utána ballagok.
Májusi tél margójára
Bolond ez a világ, ezt azért elmondom,
ki kell hát, hogy mondjam, magamba nem fojtom...
...Tél úrfi ténfergett ingben és gatyában,
benne volt a sztori - Blikkben és Kacsában...
I. Ki vagyok én?
Ki is vagyok én? Talán csak
a minden és semmi bolondja,
aki dalolva lép a szakadék felé,
kinek csak a jelen porondja
számít... nem néz hátra, se előrefelé.
Verseket többé nem akartam
dalolni neked,
elég legyen már ebből végleg,
kérlek.
Szürke színben tündöklő, bágyadt fénysugár,
Lomha elmém, tudattalan várva rám,
Régen látja már; pusztulni vágy.
Repedezett falú kút
kőkávájánál
bús, elárvult torzó,
néma bálvány áll.
Ha nem figyelek, lélegzik helyettem
Negyedszeri testem, csak sejtem.
Félek mégis a sokat járt vidéken,
Nem lehetek egy, mindig kitépve,
Elszakítva egésztől s partra vetve.
Ne higgy el mindent, mit füledbe súg,
szerepet játszik és szava hazug.
Szemedbe néz és azt kéri: "szeress",
titokban mégis más nőket keres.
Léleklapokra új színt töltetett
gondosan elrejtve apró bűnjelet.
Míg fogva tartott, ítéletre várt
magasleséről elcsípte a halált.
Egyazon világban bolondok és bölcsek,
egy földön éltek, mint a hegyek és völgyek.
Egymást erősítve alkottak ők párost,
így hozták létre a ma ismert világot.