Barátság
Leoltottuk már a villanyt,
de még nyitva a garázs,
látom, hogy a kazánunkban
piroslik még a parázs.
Kedves Barátaim!
E csoport szeretett tagjai!
Hálásan köszönöm,
hogy köztetek lehetek,
s hogy befogadtatok köreitekbe.
Távolodunk, mint két égitest.
Oly régóta hanyatlunk.
Eljött az utolsó mondatunk,
Mit a tollam egy vonallal kifest.
A szomszéd utcába`
van egy kurta kocsma,
neve Abbázia,
oda be-betévedek.
Lidércálmaimat kergetem
a magányos éjszakában,
kialvatlanul hánykolódok
beszűrődő félhomályban.
Hozzátok szólok,
Kik akkor velem voltatok,
Hozzátok szólok,
Kik akkor kezem fogtátok.
Ahogy felkaristoljuk előttünk az életet,
Szembenézünk magunkkal, és érezzük az éveket,
Megélni akarjuk, ott lenni a pillanatban,
Amit elvettem tőled, már régen visszaadtam,
A lábnyomunk jellegzetes, amolyan örökre megmaradó,
Tudod, nem a lefele néző, hanem a felfele haladó,
Csöndben állunk most is, kezünkben egy üveggel,
Ha az én fámat akarod, nézz szembe a rügyekkel...
Bori cica, szeretlek
Nem szól, nem beszél,
Nem csal, nem remél...
én mindig kilógtam a sorból
mint az alfák közt egy skoda
eldobott mindegyik
pedig azt mondták egy csoda
csoda ez a barátság
és hazudtak hogy őszinte
hogy feljutunk a tetejére
de valójában csak a földszintre...
Elengedlek, Múltam...
- De mi van, ha mégis visszatérsz?
Mert visszatérsz!
Megtapasztaltattad velem a jót és rosszat,
- De neked ez úgysem elég!
Elillant a nyár,
cinegemadár,
kicsi fészked ajtajánál
a szél ki-be jár.
Pipacs-arcú, fürge napok,
forró-ajkú, locska percek
hamarjában tovatűntek,
zsenge álmok elröppentek...
A pici szobámban érintenek a reggelek,
Egyedül vagyok, de nem is reszketek.
Köszönöm, hogy alhattam benned,
Meghálálom, csinálok neked rendet.
Ismerlek, ahogy kezembe fekszel. Odatámaszkodsz.
Láttam azt, hogy elfáradsz egyszer meg már századszor.