Barátoknak
Barátomnak hittelek
Álmaimhoz vittelek
Fájdalmad volt zokogtam
Érted porig hajoltam
Van nekem egy barátnőm ki sokat nevet
Ki ha felhívom magamhoz sosem mond nemet
Boldognak érzem magam ha vele vagyok
Mert hirtelen eltűnnek felettem a bajok
De ha ő épp nem flegma az egy nagy csoda
El akarunk együtt utazni már tudjuk is hova
Szereti a sorozatot van egy kiscicája
Ki éjjel-nappal a kezét harapdálja...
Régen, a reverendák idejében
ismerkedtünk meg,
mikor még mindenki egyformának
számított.
Kiszáradt szemekkel nézem a világot,
elfogytak könnyeim, s megannyi szerettem,
könyvtárnyi élmények emléke múltba vész,
az idő vasfoga öreggé koptatott.
Azt hittem, hogy barátok vagyunk,
Jövőben majd nyomot hagyunk,
Melletted voltam jóban-rosszban,
Ha hülye voltál, én a szemedbe mondtam.
Veszteség
Elmentél, onnan már nincs visszaút.
A fájdalmam éjsötét, feneketlen kút.
Milyen fiatalon adtad e fájdalmat.
A hír... Mint mázsás szikla! Rám szakadt!
Útra keltél vándor, hosszú utat jártál,
nem sejthetted azt, hogy mindig idevágytál....
Itt van otthonom, itt hajtom álomra fejem,
Itt tanultam szólni édesanyanyelvemen.
Kanyargós kis utcákon új és régi házak,
Tisztelegnek múltnak majd szalutálnak mának.
Még megsebezhetnénk
az eget kemény szavainkkal,
kopott kötényünkbe
szedhetnénk pár lehullt csillagot,
még az éjszakába
mehetnénk savas bánatunkkal
és kibeszélhetnénk
a sok bűnt, ami belénk rogyott.
Napok, hetek, hónapok évek,
őrült-szép közös emlékek,
együtt átélt közös csodák,
... aztán a bárka egyszer csak
nem visz tovább...!
Mellettem voltál, mikor
Minden kötél szakadt
Csak az bánt, hogy
Ezt nem adhatom neked vissza.
Elapadt forrásból kristályokat köhög fel a lelkem,
Fuldoklom a végtelen homoktengerben...
Egyik percben még írok Neked,
a másikban már messze járok Tőled.
Hogy tudjátok.
Elárultam a szerelmet,
s összetörtem egy emberi szívet.
A hazugságok s
mismásolások helyett
neki kell hogy menjek a
múltnak,
hogy újra emberi lény lehessek.