Ars poetica
Minden, mi vágy volt,
megszűnik, ha
az ember
valami furcsán
eltűnődik, s néma
hóhér mit képtelen
megérteni, s félni, tudod,
nem lehet, mert...
részlet
Az én protézisem esete
siralmas, óh, bús-léptek terhe,
te kínkeserves éjszaka!
te ágyrácsnak vakablaka!
Mi szép volt, szívünk visszasírja.
Ezt vetjük néha papírra.
Át is éljük, elmeséljük,
Életünket mind így éljük.
Pillangócsapkodás a sötétben.
Érzem, láng-létem füstcsíkot húzva odébb illan.
Mert hajt a vágy az érzés után, mi elfog.
Elfog egy érzés, ami hajt most.
Félnem se kell, hogy elfogy.
Én mindenhol ott vagyok,
ha versemet olvasod,
minden percben ott, veled,
átszövöm a zsigered
papírra, zenére
Ha fák, ha erdők zöldjéből
Trillázó vérnektárt keverek -
Hallok majd lényem őséről,
És látom, mi bennem kesereg.
Egy laikus vagyok - és mint mindig,
a műveim is ezt mondják végig.
Tanuló vagyok, állítom váltig,
s csak egy jegyzet maradok a sírig.
Közjáték
Mint a letört grafithegy,
úgy heverek szótlanul.
Nem búcsúztam el,
nem igazán volt mikor.
f. é.
Két kezem van, és kezeim hasonlók,
És kezeim olyanok, mint rajongók.
Az egyiken gyűrűk, a másikon
Tetkók, vajon melyiket áhítom?
egy két szék közé esett rímes, rémes borzalom,
elcsent ihlet s kobzott lét forrása. szép, mondhatom.
egy se íze, se bűze bolondság az avaron,
mégis újfent felébresztem s ihlettel zavarom.
Hiszek a felettünk lévő teremtő erőben,
hiszek a szépségben, a jóságban, mely legyőz mindent...
Alanya lettél fűtött, részeg soraimnak,
Révedő múzsám szépséges állítmánya,
Szavaim mennydörgő, nehéz tőkesúlya,
Pipacsmezők pirosan virágzó igazsága.
Ars poetica
Minden nyűgömre a toll nekem a gyógyír,
egy hó-tiszta papír annyi mindent elbír,
akármennyi betűt, tollhegyből folyt témát,
könnyed papírlapra roskadó poétát
Jaj, az én versem nem tanult meg ülni,
Bár az én versem az mindig komoly,
Plusz az én versem öröm és nyomor,
Néha-néha tud könnyeket törölni.