Árnyék
Rab vagyok egy várban,
sötétben, bezártan.
De szívem messze száll,
akár a vadmadár.
Elkergette az újév a régit,
ne árnyékolja be az ő fényit.
Lejárt az év utolsó napja,
mulat a népnek apraja nagyja.
Ha kérlellek, csak terhellek,
nem is kedvellek, szeretlek...
Egy szem varjú félve ül málló mészkövön...
Tisztára sepert, megkövült emlékek -
Csendben feltárul minden által rút ködön:
Csontok kúsznak elő - múlt üzenetek.
Nyugdíjasként mondom, sosem vágytam másra,
redőnyözött ablakú, sok száz lakótársra.
Találtam egy napsugarat
ágak között, a fa alatt,
s mert a fának nincs még lombja,
a napsugár lett a gombja.
Úgy szeress, ahogy én, ahogy az árnyék a fényt.
Csillagok szárnyán
A vágyunk ránk talál.
A szerelem előttünk,
Kitárul a végtelen.
Sálat kötött az ősz ma reggel,
szél sodor álmokat sereggel.
Varázslatos éjjel - tűzpiros vészjel -
nézd a csillagmezőt, vörösen ég el.
Pár zongoraakkord, hegedűszólam...
lágy szimfóniákban álmodok rólad.
Fényes napsugár:
Fákon könnyedén táncol.
Galamb turbékol.
Forró nyár ült az ágra,
Vállamon féltett árnya.
Borús, boldogtalan búcsú beszél bátran,
boros belső nem enged ringani a mában.
Egyre gyengül a lábam, leégnek szárnyaim,
csak egy torzó vagyok, fejemben fekete álmaim.
Némán üvölt az éjszaka,
testem üregein áthatol
félelmeim keserű szaga.
Változom, de csak másnaptól.
Szerelmednek bűvkörében
élem én az életem,
évek múlnak tovatűnnek,
megmarad az érzelem.
Medvecsalád bőszen durmol,
barlangjukban mély álom honol.