Árnyék
Lám, nem vagyok oly egyedül,
mint egy táncos fordul s perdül,
akármily` gyors irányt veszek,
fény szabályozza létünket.
minden alkonyat zuhanás
a bensőm jóban van
a Nappal
ilyenkor fellazulnak a korlátok
amiket akkor látok ha süt
ezek tartanak
a szakadék peremének jó
oldalán...
Ott sétálok, hol megérinteted a szívem,
A lelkemben a szerelemnek lángját érzem.
Elmegyek az ablakod alatt, és azt nézem,
Hogyan éled az életedet most nélkülem.
Egy pillanat volt az egész,
aztán csak néztük ketten
ahogy elpislákol a fény,
s egyedül maradtunk a sötétben.
Ha elmondhatnám, amit nem lehet...
Megértenéd, amit most nem értesz...
Hisz a szavaimat még nem érted...
De félek, mire rájössz, késő lesz...
Szomorúfűz árnyékában
önfeledten heverek,
egyre-másra hullnak rám
a sárguló falevelek.
Rab vagyok egy várban,
sötétben, bezártan.
De szívem messze száll,
akár a vadmadár.
Elkergette az újév a régit,
ne árnyékolja be az ő fényit.
Lejárt az év utolsó napja,
mulat a népnek apraja nagyja.
Ha kérlellek, csak terhellek,
nem is kedvellek, szeretlek...
Egy szem varjú félve ül málló mészkövön...
Tisztára sepert, megkövült emlékek -
Csendben feltárul minden által rút ködön:
Csontok kúsznak elő - múlt üzenetek.
Nyugdíjasként mondom, sosem vágytam másra,
redőnyözött ablakú, sok száz lakótársra.
Élni kell mindazért, ami szép,
nézz körül, átölel csillagfény,
sejtelmes árnyain csend az úr,
vágyaink szárnyain szép az út.
Találtam egy napsugarat
ágak között, a fa alatt,
s mert a fának nincs még lombja,
a napsugár lett a gombja.
Úgy szeress, ahogy én, ahogy az árnyék a fényt.
Csillagok szárnyán
A vágyunk ránk talál.
A szerelem előttünk,
Kitárul a végtelen.