Arc
Ez az este különleges,
A villamos robog tovább,
Halkan szólnak az emberek,
Mintha suhanna angyalszárny.
Megsárgult és töredezett,
Régi fotó néz vissza rám.
Rajta egy múltba tűnt ember,
Az ismeretlen nagyapám.
Mikor megláttalak, a szemed fogott meg,
Azóta minden "más" - valahogy kopott lett...
Éjjel-nappal csak terád gondolok,
én más nőre ránézni nem tudok.
Ki merem mondani, hogy van barátnőm, és szeretem,
igazán tiszteletre méltó, s ez az igaz szerelem.
Nem nevettem őszintén az utolsó nyolc évben,
talán csak párszor, de azt is vétlen.
Hallgatom és látom a viccet, talán mosolyt csal arcomra,
de már nem nevetek, és nem is tudom, mi az oka...
hűs földet adtál talpam alá
fejem fölé zafírkék eget
fodros hajat falombokra
sovány törzs-arcukra heget...
csak az izmos testet látod
de vajon sejted-e a valóságot
hogy mit takar és mibe kerül
mire elégedett mosoly terül
a fáradt megfeszült arcra
gondolsz-e kényelmedben arra
mennyi munka lemondás és türelem
elfojtott dühök könnyek kemény fegyelem...
Az elmém fogaskerék és Te homokszem vagy,
lefagyasztod a retinám, arcod beleég.
Sosem lesz olyan, hogy engem a sorsom elhagy,
mert menekülök csak, menekülök Tebeléd.
Elgyötört elmém
szemhéjam mögé vetíti arcodat.
Agyamban sikoltanak
a ki nem mondott szavak.
Már nem sírok, hisz sorsom hozta így!
bár még néha fáj, de csak éppen egy kicsit!
Sorsom mi volt, már csak emlék maradt,
összetörték lelkem az embertelen szavak!