Anya és gyermek
Hirtelen olyan
magányos lettem.
Vezeték nélküli lett
a kötelék.
Egy gyermekről gondoskodni nem áldozat,
belső késztetés, öröm és tapasztalat.
Milyen jó volt, mikor téged nagyon vártunk,
fiú lesz-e, vagy lány - arról tanakodtunk.
Kilenc hónapig
Fény voltál
A bús Nap alatt,
Kilenc hónapig
Te adtad
A sugarakat.
Kék tüzes égre
fodroz a felhő,
parlagifű közt
kék nefelejcs nő,
mézes akácban
turbolyaernyő,
illata ánizs,
szórja a szellő.
komisz fürtök mögé bujkáló
kócos szótalan csöppnyi sajgás
tudattalan zokog
vigasztalan koponyámra simul
s csüggedt tenyerem mélyébe temeti hangját
szorongón ringatózó
gondjaiba görnyedező ó én édes-magány
- érzem hogy ölelsz -...
Anya tudta azt, hogy mennyivel születtem,
ha hallottam hangját, mennyire füleltem,
mikor állt mosolyra, sírásra az ajkam,
azt is, hogy mikor lett hátrakötve sarkam
Két hatalmas szempár,
Mi a távolba lát,
Egybeolvad a pupilla,
Mély-barna.
Mintha az örök fénybe
lépett volna anyám azon az éjen
rohantam felé kifulladva
talán utolérem
de eltűnt hirtelen az égbolt
különös tükrében
Édesanyámnak
Valahol egy másik térben,
Egy távoli messzeségben
A nagy útra készen álltam,
Szívem döntésére vártam.
Reménypillantásban, jó reggelt-mosollyal -
rózsa-lelkű anyám a tyúkokkal felkel,
konyhakövén csosszant angyalléptű-reggel,
ásít a hajnal egy lusta pára-folttal
Ezernyi csillagot fésülök hajadba...
Dorinának
Rózsapírt csókolok
arcodnak búbjára,
borostyánt terítek
álmaid útjára
Tiszta hajnal csillant megfáradt szemében,
rám tekintett, rögvest mosoly ült az ajkán,
ezt a pillanatot semmiért nem adnám,
kés éle megállt a ropogós kenyérben
Miránk nem tekintett - elfordult az Isten,
Óperencián túl és álmokon innen,
más dimenzióban égig szállt a hinta,
itt bánatra kúszott mélyzöld szederinda
Egyre kisebb vagy már
Nem így volt ez régen,
Apró kislány voltam
Fogtál engem kézen.