Álmok
Álomtenger
Elért a vaksötét, tudat hazája most a végtelen,
Rejtelmes, vad vidék, pedig tudjuk, sosem néptelen.
Míg fényben lakatra zárt elme e helyen védtelen,
Zárt szemed látja azt, mit nyitva elérni képtelen.
Kopott kabátjában a felhők
fölött várakozik csendesen.
Rég kiégett törzsének gyökere
álmokat sző a szirteken.
Kilyukadt az a bizonyos léggömb
már jó néhány évvel ezelőtt,
az eszményi élet festői képe
egy pillanat alatt dugába dőlt.
Az erdősóhaj nehéz lélegzet.
Vad nem mozdul. Időtlen igézet.
Az idő átfordította a naptár lapjait,
de kora reggel talán tél van még kicsit.
Meg-megáll a csend a fagyott faágakon,
megtörik rezgése a magas házakon.
Nincs naptárban még egy nap,
amin felnőtt és gyermek
ennyi mindent megfogad,
ám ezek később terhek.
Miféle jogon bújsz belém,
Ha láttatnak az álmok?
Mi kéne, talán csontomért,
Tán vérem kell, te álnok?
Álomtenger
Hűs párnán nyugszik ezeréves szürke folt,
Sötét éjben mi véget nem érő csend kísért,
Merengve vetíti falra öreg fa lombját a hold,
Már csak méla zaj, mi elől a csend kitért.
Gyermekkorom téli hangulata
jutott eszembe egyik éjszaka.
Ködöt szitáltak már rá az évek,
de bennem mégis élénken élnek.
Nem nézek már a magasba,
hallgatag bámulok a falakra.
Csókot kíván lelkem tőled,
légy neki az otthona,
legyen szíved érintése
napsugárszín mosolya.
Szürke november van, ezüst
cseppeken rezdül a hajnal,
lúdbőrös a Szamos vize,
szél borzolja mély sóhajjal.
Természet csendjét
Majdnem bevontam már a
Szívembe, ha nem
Csaholt volna kószáló
Kutya vadul fülembe.
Andalog a hűvös éjjel,
takargat az ezüstjével,
kergeti múló nap gondját,
csendnek adva fáradt hangját.