Álmatlanság
Nem jön szememre pihentető álom,
egész éjszaka hiába várom.
Félek az éjjeli csendtől,
zúgnak a fénytelen árnyak,
gondolatok süketítőn,
nesztelenül kiabálnak.
Éjjeli álmom oly távol, messze csapong pillaszárnyon,
fáradt pillám nehezék, lecsukódni restell még?!
Bárgyú képem, lapos szemem
Bambaságot szimbolizál, sápadt
Orcám bőre megereszkedett. Köröttem
Összefolytan zajlanak az események,
Járáskor folyton szédelgek.
Álomtenger
Hűs párnán nyugszik ezeréves szürke folt,
Sötét éjben mi véget nem érő csend kísért,
Merengve vetíti falra öreg fa lombját a hold,
Már csak méla zaj, mi elől a csend kitért.
Zsolozsmák jégcsapra és álmatlanságra
Fagyos februári éjen álomtalan
gondolat röppen ki hirtelen, s túl ablakon
keresi a másvilágot, már hogyha van...
vagy egyebet... hosszú a lajstrom s a tudathalom.
Tivornyázott tegnap a hold.
Arcára bárgyú vigyor került,
s míg támogatták a csillagok,
bizarr fénnyel telehányta
az alváshoz vezető gyepűt.
Éjfél után megint kiment az álom
szemeimből, s csak forgolódtam.
Egyre gyakrabban járok így.
Felkeltem hát csendben, s lementem
a kazánházi kis szobába.
Magányos farkasként reszket az éjben
A lélek. Emészti ezernyi vágya.
Jéghideg az ágy és kemény a párna...
Izmok feszülnek a feketeségben.
Éjjelente házam ketrecében
Tegeződni szoktam a magánnyal.
Kényelmes ágyon a hideg télben
Csak küszködöm sok furcsa álommal.
Ha felkeres egy csendes völgyet,
Találhat egy medvehölgyet,
Ki teljesíti minden vágyát,
Ha elűzi a magányát.
Késő, téli éjszaka
szövi könnyű neccét,
mire lassan rátapad
a csend, a sötétség.
Rendezetlenül mocorognak
a gondolatok a nehézkes
sóhajok párnáján,
hol a gondok finom csipkéből
horgolt ruhájában alszom el.
Félek kinyitni a szemem, attól, amit látok,
Egy tragédiában élünk, de ti happy endet vártok.
Inkább csukva tartom, hogy ne lássam ezt a poklot,
Ahol a bűn kövében az ember ezerszer megbotlott.
Fáradtan ülve nézek magam elé,
az óra egyhangúan ketyeg,
a mutató közelít éjfél felé...