Aggódás
Mintha az örök fénybe
lépett volna anyám azon az éjen
rohantam felé kifulladva
talán utolérem
de eltűnt hirtelen az égbolt
különös tükrében
...csak azért, mert újabb hajnalt köszönt énekük.
Hiába fogtok be fület és szemet, mi lát,
sötét-némaság nem lesz alaptermészetük.
Mondok neked valamit,
Figyelj ide, kérlek,
Valami nincs itt rendjén,
És nagyon is félek
Van nekem a vén házban egy drága kincsem.
Mi lesz, ha elviszik, keresem, s már nincsen?
Szerteszéjjel éget a pillanat,
Delelőn tapintom meg a napot,
Szaggat, tép az élet,
S hátamra ver nagyot.
Nagy halomra rakott tengerektől
elúszik a sötétség. Felgyújtottad
bennük a villanyokat, s az egész,
mint a tér fényes belseje,
kiáltásommal teli csönd lett. Itt
utazom, azt hiszem, lebegve.
Azt hiszem, ha véget ér az élet,
én Istentől hosszabbítást kérek,
hosszabbítsa meg e földi létem,
még nem állok a halálra készen.
Megköszön(t)ve
Valami ünnepi szép verset
Kellene anyák napjára írnom,
De meghazudtolni
Önmagam nem tudom...
Mert jó Anyám nélkül
Többet éltem már, mint Ővele.
Könnyízű nyál csorog elszorult torkomon,
befejezett jövő időmet foltozom.
Elmúlás árnyéka vetül arra,
kit létem kezdete óta szeretek.
Most kerültem csak igazán bajba,
legbelül érzem, hogy mit is veszthetek.
Rezdül a csendem a háttérben,
gondolatom száll, kering,
nesztelen mozdul, félénken
téged idéz meg rendszerint.
Álmomban sírni láttalak,
mélabús arccal ágyadban.
Bűnkristállyal átszúrt lélek
álarcpajzzsal hamisan nyer.
Igaznak most bújnia kell,
mások ártatlanul félnek.
Télnek hitelez a tavasz,
fénnyel festi a tájat,
tavasszal meg a tél havaz,
dérrel hinti a fákat.
Lelkemet emészti egy fájó gondolat,
Fél karom adnám, ha írhatnám sorsodat,
Másikkal simíthatnám kedves arcodat,
Bárcsak segíthetném keserű harcodat,
Magányod megérint, átjárja lelkemet,
Bárcsak könnyíthetném nyomasztó terhedet,
Szívem megszakad, ahogy nézem kínodat,
Hogy látom, jóanyám is halkan sírogat.