Társadalom
Kiemelt társadalomról szóló versek:
Magyar vagyok.
Annak teremtett az ég,
S lehet bármilyen szél,
Vagy diónyi jég,
Amely elver, mint a vetést...
Májusi fényben
fürdik a város
sok kusza álmos
hajnali ház,
ódon a vár és
ódon a templom,
félezer évnél
többre vigyáz.
Mállok a széllel, mennyire félek,
csillagom ébreszt, alkonya fáj.
Nélküled élek most a sötétben,
visszaidézem hangulatát.
Zászlóinkat már régen nem repítik,
nem fújják szép "fényes szelek"...
Hová lettek a mindent vállaló,
"munkára, harcra kész" kemény kezek?
Hazám neve:
Magyarország!
Várhatsz rám kincsekkel,
csábíthatsz fényeddel,
nagyvilág
Csak benned élek én,
csak érted égek én,
nélküled nincs semmi...
Vonyító farkasod a mozdulatlan múlt,
benne béklyó feszül sebes kezedre.
Válladon vonszolod ezeréves batyud,
tompultan kapaszkodsz sötét ketrecedbe.
"Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,"
éjjel ért az alföldi rónaságba,
és itt maradt velem.
Ha el kell mennem,
úgy menjek el,
ahogy eddig senki más.
Bőröm alól újjászületve
ásson el a nagyvilág.
A sorjázott kockaköveket még koptatom,
míg őseim szelleme elkísér utamon -
félszegen állok az ódon paloták előtt,
melyeket salétrom bont, és repkény körbenőtt.
Hol vannak a márciusi ifjak?
Mára meggörnyedt hátú emlékek csupán.
Húsz éve új szelek fújnak - mondják -
elfeledett eszme siratja egyfiát.