Szomorú szerelem
Kiemelt szomorú szerelmes versek:
"Jó volna szépen kezedre hajolni,
S lehúnyt szemmel tünődni csendesen,
Minden hogy elmúlt: a sok, kopott holmi,
Ócska emlékek..." fásult... "életem..."
Akár feszített víztükörből egy kő
- amikor váratlanul felmerül -,
úgy fájhat az esély, ha újra megnő,
miközben az arcra más bőr kerül.
Álmodtunk egy tájról
ketten, csak mi ketten.
Gyújtottunk egy gyertyát
a sötétben csendben.
Ez a láng volt minden.
te ott én itt ülök s csak hallgatunk
de féltjük a másikat mind a ketten
lassan összeáll a sok-sok kis csöndből
valami végérvényes érthetetlen
Az ég ősrégi, szürke sziklatömb,
agyonnyom minden élőt s holtakat,
háztetőkre, a kopár fákra döng,
s vak víz fölött a hídra rászakad.
Őrködik ébren az este, falak közt nyugszik a fétis.
Szél irdalja az ázott utca keszegköpenyét is.
a várost elhagyom
a tükörben összeszűkül az út
egymásra dőlnek a házak
teljesen magadra hagylak
abban a végképp csendben
ami érthetetlen torlódik mögém
előttem a nélküled
tágas terei bomlanak...
Szakadjon szét mindenségünk
és vissza se nézve éld kiszáradt
szemű tétovaságod. Menekülj, fuss
ezüst tükreid elől s talán egyszer majd
önmagad megtalálod.
Mint sűrű éjben lopakodó árnyék,
Oly észrevétlen volt és nesztelen.
Lehetett volna véletlen ajándék,
Lehetett volna, bár ezt nem hiszem.