Érzelmek
Kiemelt érzelmekről szóló versek:
Csak hallgatunk, én itt, te ott,
s a percekbe szőtt kis csodák
szétfoszlanak, míg szemlesütve
rohannak el az éjszakák.
hová a lelkek vissza-visszatérnek
s néma sóhajok az égig felérnek
hol megtöri a csend szíved ritmusát
s önmagaddal vívsz késő-lázas tusát
honnan gondolatban hosszú útra kélsz
s enyhet sebeidre Istentől remélsz
hol titkodat megőrzi a kies táj
s nem tudod elengedni mert nagyon fáj...
Magadba rejtesz, nem kapok levegőt,
megfullaszt a rámcsukódó lényed,
s ez a benti fény őrültté hajszol -
engedj ki, engedj ki, kérlek.
Szűz-fehér falakon
ólomszürke rajzok,
rettegés - a "mester"
néma csendben alkot.
Nyitott könyv vagy,
melyben, mint eső,
időnként frissítem magam.
Tisztás, benne szellő,
megnyugszom rajta
folyvást, folttalan.
Amikor feladtam összes eddigi elvemet
A plafon nyálkás gerendái közt
most is az eget keresem, pedig
- hányszor mondtam már - inkább
Csigákat nézegetnék, ahogy Bíborra
festett képeken látni ösztön-
- repülésüket. Látványnak bizarr
ez a gravitáció nélküli lét, ez a viszonzatlan vonzás,
meg ez az egész.
Ne a tükörbe nézz, csak a szemembe!
Két barna írisz néz rád nem feledve
egy régi ősz barnálló lombjait.
Arany nap ég fejed fölött nevetve,
és rohanunk együtt fel az egekbe,
hol még a szél is szerelmet tanít.
Tudom, hogy közelít a perc,
mikor minden megáll. A horizont,
a kéklő, édes messzeség,
mint felkiáltójel hasít az égbe,
s szürkére árvult, rezignált közöny
suttogja utoljára: vége.
Mikor még elmondhattunk volna minden szépet,
nem mondtuk ki, ami szívünkben égett,
hogy egymás nélkül nem élet az élet...
Sóhajt az alkony, ónos szürkeségben,
ma este ködbe rejtőzik a táj,
fák árnya dereng sűrű néma csöndben,
rezdülő titkot sző a félhomály.