Élet
Kiemelt életről szóló versek:
Visszatérés az üres szülői házba
Kopott kredenc, üres szenesvödör:
a feledés rozsdaként szöszmötöl.
Lyukas lavór csupán az emlékezés,
megkezdett kenyérben felejtett kés.
Oly korban írom meddő soraim,
Mikor nehéz már költőnek lenni,
Mert a mosoly eltűnt az arcokról,
És nincs ok többé már énekelni.
Ecsetvonás. Csak ennyi voltam én.
Kevés a szó, mi bennem épp alél.
Nem értem Őt, ha átadott nekem,
miért veszejt a csonka életem.
Szűz-fehér falakon
ólomszürke rajzok,
rettegés - a "mester"
néma csendben alkot.
Hitemet holdtölteni
kinn felejtem az éjben
Az emlék ma már nem könnytelen
siratja régi mámor,
mint aszályos nyarak lábnyomát
frissítő furcsa zápor.
Csak hús a hússal, vér a vérrel,
terített asztalnál ebédel
a test, a bárgyú, az ostoba.
A lélek marad csak mostoha,
éhező mindkettőnk térfelén.
A lélek marad csak vérszegény.
Már rühelli magát a szakadt plakát,
a szirénhang és a mosoly csak álca,
amíg kiveri szemünk vakablakát,
s érzelmeinkre rákerül a bárca.
Halhatatlan balzsammal bekent
Szundító antracit éjjelek,
Aszfaltozott vértben fekszenek
Fényért kuncsorgó szurkos kezek.
Néha
úgy látom, hogy gyorsak felettem a felhők,
pedig még nem is voltam igazán felnőtt.
Máskor pohárként borul rám a kék égbolt,
s végigfolyik minden, ami velem rég volt.