Szerző
Fiedler Barbara

Fiedler Barbara

Életkor: 22 év
Népszerűség: 15 figyelő

Adatlap

Szerző figyelése

Vers

A verset eddig 730 alkalommal nézték meg.
Publikálás időpontja: 2016. december 12.

Megosztás

Szerzői jogok

A vers a szerző és a Poet.hu forrásként való megjelölésével, nonprofit céllal szabadon utánközölhető.

A vers átdolgozásához a szerző engedélye szükséges.

Címkék

Ehhez a vershez még nem tartozik címke.

Kedvencnek jelölte

Fiedler Barbara

Gyere vissza, testvér

Hiányzol, fivérem

Szép emlékek kötnek hozzád...
s mikor féltem, te átkaroltál...
Tudtad jól, hogy mit éreztem...
mikor reád kérdőn néztem...
Olyan voltál, mint egy testvér,
az évek során azzá lettél...
Miért lettünk mi haragosok...
kettőnk közül most ki az álnok?
Szétszakadt a két rokon lélek...
az egyik északnak, a másik délnek...
Lejtőn haladt, s a mélybe zuhant...
mondd, ki húzott hát közénk falat?
Talán minden nappal rád gondolok...
de egyedül csak magam vagyok...
Nincs személy, aki kárpótolna...
vagy biztatón a kezem fogja...
Kitörölnék én minden rosszat...
a szavakat, miket vádlón mondtam...
Úgy hiányzol, tán el sem hiszed...
érzem az illatodat s puha kezed...
Előttem van az a kedves mosoly...
s a nagy szemüveg, mint egy bagoly...
Ezek nem múlnak el nyomtalanul...
de a jó pap mindig holtig tanul...
Immár beláttam a saját hibám...
kérlek, gyere vissza, drága bátyám!
Mit akarsz még, miért könyörögjek,
hisz így is áradnak a duzzadt könnyek...
Szinte együtt dobbant kettőnk szíve...
és egybeforrt az ajkunk íve...
Nem akartam mást, csak barátságot...
így összetörtem a legszebb álmod...
Konok voltál, mint egy gyermek...
s mindezt elengedted a füled mellett...
Rosszul tetted, nagyon rosszul...
a szerelem éltet, de meg is bosszul...
Nem kerestél talán azóta sem...
pedig nekem még fáj a lelkem...
Te azt gondolod, majd kiheverem...
s hogy emlékedet elfelejtem...
Hiszen nem tehetem, mert szeretlek...
testvérbátyámként tisztellek...
Ha pofont kaptam, azt is elviseltem...
talán néha meg is érdemeltem...
Ami nem pusztít el, az erőssé tesz...
a lélekből erőt így meríthetsz...
Tőled tanultam ezt az idézetet...
mely az életemben elkísérhet...
Most fogom arcom, és halkan sírok...
magamban csak egy verset írok...
Könny áztatta a fehér lapot...
nincs itt senki, csak magam vagyok...
A falon egy kép rád hasonlít...
szeme büszkén csillog, mint a zafír...
Vajon kitalálod, hogy ki lehet ő...
ki az összes között a legnagyobb "ő..."
Igen, a nevedet még róla kaptad...
ki a legnagyobb volt az ádáz harcban...
Sajnos ő már halott, de te még itt vagy...
fényesebb vagy, mint bármely csillag...
Egymást támogattuk hosszú éveken át...
és ismerjük a másik gyermekkorát...
Tudod azt is, hogy mitől félek...
és miért örülök úgy a fagyos télnek...
Remeg a kezem, mint nyárfalevél...
kint süvölt a jeges, vad s hideg szél...
Fent a szögön lóg egy sapka...
amit tőled kaptam ajándékba...
Még az illatod is érzem rajta...
finom, meleg és olyan puha...
Tán nem lesz szükség, hogy felvegyem...
de nem dobom ki, mert kell még nekem...
Kell még nekem, ahogy te is kellesz...
bárhogyan is gyűlölsz engem...
Ahogy telnek a napok rádöbbenek...
hogy nincsenek jó vagy rossz emberek...
Rossz helyzet van, ami balszerencsés...
mint esetünkben az a nagy veszekedés...
Megbántam már, hidd el, százszor...
szeretni foglak, legyél bárhol...
Előtted az ajtó mindig nyitva áll majd...
s várom a napot, mikor újra látlak...

Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!


 Motta2016. december 12. 10:55

Ez szomorú, reméljük a kibékülést.
szivvel olvastam szép versedet.
Motta

Elfogadom

Az oldalon harmadik féltől származó cookie-kat (sütiket) használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. Az oldal használatával elfogadod a cookie-k alkalmazását. Több információ